(Fotó: Neves Ildikó  - FotoN)

Egy influenszerekkel és celebekkel teli világban, amiben jórészt a TikTokon pazarolja az időt az ifjúság, azt hiszem, kiemelten fontos, hogy olyan mintát is kapjon, akiből igazán inspirálódhat. Aki nem tartalmat, minőséget gyárt, a Másként rovat róluk szól. Azokról az elhivatott csoda nőkről és fickókról, akikre szerintem érdemes lenne figyelni, mert ők testesítik meg az igazi példaképeket, útravalót adnak: értéket. Szénégető Ricsivel totál ellentétes irányból közelítünk, ami a zsenge kori szocializálódást illeti, én a mai napig egy lepke vagyok a lelkem mélyén, de találkoztunk félúton, és ami a "rockújságírás" elvi kérdéseit illeti, ugyanazt az ösvényt tapossuk. Maximálisan tudok kapcsolódni hozzá, és rengeteget tanultam tőle, legalábbis szeretném azt hinni. Mivel számomra megkerülhetetlen a szakmában, tudtam, hogy egyszer le kell ülnünk szemtől szemben is, az idei Metal Factory hozta a kihagyhatatlan lehetőséget, amiért ezúton is hálám üldözi az egész fesztivált, és persze Ricsit, hisz ő, dolgozni jött oda. Vigyázat, újfent eposzi a hosszúság, de megéri átrágni.

Elmondhatatlan öröm téged vendégül látni a blogomon! Eme jeles apropóból készültem egy kis meglepetéssel is, amit már így, az elején rád szabadítok. Megkerestem pár közös zenész ismerőst, és megkértem őket, dobjanak be egy-egy kérdést neked, illetve osszanak meg pár gondolatot veled kapcsolatban.

A „mikrofonnál” elsőként Waldmann Szilárd (ének - Devoid): „Azt szeretem Ricsiben, hogy képben van a színteret illetően, és egyben szervező is. Amikor megismerkedtünk régen, elég határozott politikai, ideológiai véleménnyel rendelkezett, mostanra már ez sokat enyhült, és sokkal inkább kezd centrista lenni, ez minek köszönhető?”

Centrista, ez nagyon jó megfogalmazás. Én abszolút a szélsőjobb felől jövök, ezt már sokszor, sok helyen elmondtam. Például múltkor, amikor az aktuális Hétköznapi Csalódások lemezről csináltam egy vlogot, abban is utaltam arra, hogy a zenekarral nem feltétlen egy ideológiát követünk. Van egyfajta közkeletű tévhit ezzel kapcsolatban, soha nem voltam sem náci, sem fasiszta, vagy „Faskó!”, amivel még 2019-ben, az akkori Rockmaratonon támadott le egy srác. Tény és való, hogy van egy Romantikus Erőszak tetoválás a karomon, mivel a zenekarhoz szoros baráti kapcsolat fűz már huszonegy éve. A szélsőjobbos vagy nemzeti radikális felfogásból szépen lassan eltolódtam középre, szóval Szilárd jól látja a centralizálódást. Egy kedves barátom mondta nemrég, hogy szinte már liberális lettem, amiben egyébként van igazság, abból a szempontból, hogy amióta a gyermekeim megszülettek, tök más a fontossági sorrend, és átértékelődött a dolgok kvalitása. Egyre kevésbé viselem jól az igazságtalanságot, bármilyen irányba. Anélkül, hogy belemennénk a konkrét aktuál-, vagy pártpolitikába, rengeteg alkalommal fordul elő, hogy felszalad a szemöldököm valamin, és olyankor iszonyatosan nehéz megállni, hogy hangot adjak a véleményemnek, akár facebookon, akár máshol, pedig muszáj. Pontosan azért, hogy ne mossák össze a podcastot, vagy bármi mást azzal, hogy én mit gondolok erről egyébként. Visszatérve, igen, Szilárd ezt jól érzi, a jobb középből elég erősen eljöttem középre, ugyanakkor még mindig nemzeti érzelmű embernek tartom magam, mindenféle szélsőségtől mentesen. Ezért faszán megfér a karomon például, a ROMER logó felett, egy Body Count tetoválás, Ice-T saját kezű aláírásával…

Eszméletlen örültem ennek a kérdésének, mert úgy gondolom, hogy ezeket a terminusokat annyira kisajátították már, hogy totál elvesztették az eredeti értelmüket, annak például, hogy valaki nemzeti érzelmű, az idők során lett egy olyan negatív jelentéstartalma, hogy egyből a fasizmussal és nácizmussal azonosítják, holott nem szabadna elfelejtenünk, hogy nem csak fekete és fehér van, hanem még kismillió árnyalat a szürke zónában, amit meg kell látni.

Figyelj, körülbelül úgy tudnám neked leírni az általam egészségesnek tartott nacionalizmust, hogy amikor a német-magyar meccset néztük Esztergom főterén, egy nagyon kedves afroamerikai barátom fia (az édesanyja magyar), odajött hozzánk, három roma származású barátjával, akik egyébként nekem is kedves ismerőseim, az unokabátyjuk osztálytársam is volt általánosban, és elmondhatjuk, hogy megmaradt a jó kapcsolat. Mindannyian, magyar mezben, magyar zászlóval az arcunkra festve, együtt szurkoltunk, és egymás nyakába borulva örültünk az előbb pedzegetett irányvonalat követő focicsapat szurkolótáborához tartozó ismerőseimmel. Őszintén, együtt tudtunk örülni az egy-nullás, majd kettő-egyes vezetésnek, később pedig a döntetlennek is, mint Amerikában, amikor elhangzik, hogy God Bless America, God Bless You All, és mindenki büszke arra, hogy amerikai, nincs az a f*szkodás, hogy de figyelj, mennyire az?

Ez a jelenség egyébként a nemzeti oldalon is egész elkeserítő itthon, mert nem az a helyzet, hogy van nemzeti és másként gondolkodó, hanem van nemzeti, nemzetibb, még nemzetibb, extra nemzeti, ultra nemzeti, ilyen, olyan, amolyan. F*szság. Senki nem egységben és nemzetben gondolkodik, függetlenül attól, mekkorát süketel a médiában, hanem mindenki arra játszik, miként tud megosztani, és a saját pecsenyéjét sütögetni. Én mindig egységben, együttműködésben gondolkozom, a színtéren belül is. Mikor megjelenik egy új podcast, amit jónak tartok, akkor, mivel magam is rengeteg támogatást kaptam az elejétől fogva sok mindenkitől, én is igyekszem ezt a segítséget megadni annak, akinél látom, hogy az általa képviselt irány jó annyira, hogy megérdemelje a reklámot. Nem mintha attól kapna sok kattintást, hogy megosztom, de úgy gondolom, mindenki akkor tud előrejutni, ha segítjük egymást. Szerintem az egész életnek így kellene működnie, lehet, valaki erre rá fogja fogni, hogy ez liberális halandzsa, ha az is, vállalom. A hétköznapokban is teljes mértékben ebben hiszek, és nem fogok senkit elgáncsolni azért, hogy én szakítsam át hamarabb a célszalagot.

Erre még visszatérünk majd az írás kapcsán is, de előbb érkezik Szabó Dávid (ének - Slowmesh): „Ricsi egy csupa szív ember, óriási lexikális, zenei tudással. A podcast, amit kitalált, és fejleszt egyre több követőt állít maga mellé, én is gyakran nézem. Olyan is van, hogy csak hallgatom meló közben. Vannak közös kedvenceink, például a Black Stone Cherry, a Lynyrd Skynyrd, de sok számunkra új zenét is ajánlott már nekünk, ami marha jó. A kérdésem, ha politikus lenne, mi lenne az a zenei vonatkozású intézkedés, amit a választópolgárainak beígérne, hogy rá szavazzanak?”

Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés, és ebben a formában nem is hallottam még sehol. Mindenképpen az, hogy megtanítsam az embereket értékelni, és megbecsülni a zenét, hogy ne higgyük azt, hogy a zene a réten terem, és csak le kell szüretelni. Igazából a leszüretelés sem jó szó, mivel abban már van meló, az emberek pedig még lehajolni sem szeretnének a zenéért, ha a földön teremne, mert mindenkinek minden ingyen kell és azonnal. Valahogy ezt a mentalitást változtatnám meg az emberekben, amennyiben valahogy még lehetséges, úgy, hogy ehelyett a kizsákmányoló gondolkodásmód helyett, az alapoktól, mondjuk, az általános iskola első osztályától kezdve taníttatnám, hogy figyelj, igenis munka van a zenével, akkor is, ha valakinek nem tetszik egy adott dal, vagy adott műfaj, mert az a zenész megtanult játszani a hangszerén, megírta a dalt, kimunkálta, felvette a stúdióban, pénzért, majd közkinccsé tette azért, hogy te jól érezd magad, majd, az elmúlt időszakban azt kellett hallgatnia, hogy menjen el kapálni, és ne sírjon…

Na, ez a mentalitás az, amit át szeretnék alakítani, és próbálnám arra ösztönözni az embereket, hogyha mondjuk tényleg annyira fontos nekik a zene, és akkora rajongók, amekkorának beállítják magukat, igenis szánják rá heti egy doboz cigaretta árát, hogy vegyenek például egy Spotify vagy Youtube prémium előfizetést. Pedig én abszolút anti-Spotify-os vagyok, és elkerülnek a különféle streaming szolgáltatók, mert ehhez túlságosan boomer vagyok, de mindenképp azt szeretném erősíteni az emberekben, hogy valamilyen módon támogassák az adott előadót, vásároljanak lemezeket bandcampen, azokon a péntekeken, amikor az összbevétel a bandáknak megy, vegyenek pólót. Mindamellett természetesen, hogy valami olyan állami finanszírozási rendszert dolgozzak ki, ami abszolút holdudvar és politikai irányultságtól függetlenül, a zenei tehetségek kinevelésére fordítana hangsúlyt. Talán ez lenne az, amit megígérnék, és jó szívvel be is tartanék, hogy ne az legyen a hozzáállás, hogy hú, ha nyertem az adott pályázaton X összeget, akkor hogy tudom mondjuk az egyötöd X-et zsebbe rakni, és a maradékból megvalósítani ugyanazt, silányabb minőségben. Hanem, hogy mindenki örüljön, és a végén legyen becsülete a zeneiparnak és a zenésznek.

Király, ehhez én is bármikor odaadnám a nevem. De folytassuk a vendéglistát, Potkovácz Márké (dob -  Stabbed, Watch My Dying) a szó: „Azt szeretem Ricsi interjúiban, hogy felkészült, nem csak a zenekarral, zenével kapcsolatban, hanem személyes vonatkozásokban is. Az az érzésed, hogy meg akar ismerni, mint ember, és tényleg rád kíváncsi. A kérdésem, ha választhatna egy filmet egy konceptalbum alapjául, melyik lenne az, és melyik zenekart szeretné felkérni, hogy elkészítse?

Ez a legszemetebb kérdések egyike a világon.(nevet) A személyes vonatkozást tekintve annyit azért elmondanék Márk kapcsán, hogy igen kevés olyan ember van a szakmában, akinek a gondolatiságával, illetve az általa képviselt ideológiával száz százalékban egyet tudok érteni. Márkban azt becsülöm rettenetesen, hogy amikor nehezebb időszakot élt, akár egészségügyileg, akár lelkileg, bárhogyan, akkor is mindig száztíz százalékot adott a zenébe és a zenéért, és letettek egy olyan anyagot a Stabbed-el az asztalra, ami szétvitt, megevett lelkileg, imádtam, ez volt a Never Here. Emellett, amikor tavaly tavasszal a zeneipar válságba került, ettől függetlenül ugyanúgy támogatta a podcastot, és ezt nem azért mondom, mert ott van a Patreon tagok között, hanem mert ő az, akinek ha van X összege, belead még kettőt, hogy minden menjen a maga útján. Tök jó vele együtt dolgozni is, zenészként, és akkor is, amikor színpadmesterkedik épp, minden szempontból. Eszméletlen értékes ember, és tökre örülök hogy a Watch My Dying vonatkozásában egyre többször látom a pozitív visszacsatolást felé. Nagyon remélem, egyszer a Stabbed is megkapja az őket megillető figyelmet és elismerést, mert baromira megérdemelnék.

A kérdését azért tartom nehéznek, mert a filmek legalább annyira fontosak az életemben, mint a zene, és van több örök kedvencem is, de az igazi nagy favorit A hét mesterlövész, amiből csináltatnék egy egész jó konceptlemezt valamelyik country kedvencemmel, Jason Aldeannel például, aki egy vérbeli cowboy. Ott van az Ellenségek (Hostiles) című film, ami mindenkinek ajánlott, engem iszonyatosan szétszedett lelkileg, de hatalmas dolgok vannak benne, és én rengeteget tanultam belőle, de annak például annyira nehéz a témája, hogy nem tudom, kire bíznám. Legutóbb a Kevin Costner és Diane Lane páros A vér földje című filmje volt rám hasonlóan nagy hatással, azt egy morózus country zenészre bíznám, mint mondjuk Brother Dege, vagy, hogy itthonról is mondjak valakit, szerintem Apey.

Hogy egy tesztoszteron dúsabb filmet említsek, a Grand Torinót szerintem rábíznám egy keményebb kötésű bandára, mint mondjuk a Stuck Mojo, vagy akár a Body Count. Nem tartom azt a filmet antirasszistának egyébként, mert az túlságosan leegyszerűsítené a mondanivalóját, inkább úgy fogalmaznék, hogy megtanít az antirasszizmuson keresztül szemlélni a cselekményt, de arra nagyon kíváncsi lennék, Ice-T hogy nyúl az öreg Clint Eastwood klasszikushoz. K*rva sok mindent lehetne még említeni tényleg, például, valamelyik királylányölő, sárkánydugó fantasy bandára rábíznám a Támadás a Krull bolygó ellent. Ez egy végeláthatatlan, kimeríthetetlen téma, egyébként utóbbira írtam is anno egy szinopszist egy magyar zenekarnak konceptalbumhoz, de sajnos végül nem valósult meg.

Rátérvén arra, amit én hoztam neked, mivel itt ülünk a Metal Factory-n, és már a harmadik napot tapossuk, azt hiszem adja magát az első kérdésem, mit jelent számodra a Rockmaraton, és ezen belül ez a mostani fesztivál?

Picit hosszabb lélegzetvételű lesz a válasz, és lehet, hogy azt fogják hinni sokan, hogy ez egy ilyen fizetett promóció, és alábeszélés lesz, de az a helyzet, hogy mindig is irgalmatlan csodálattal néztem azt a munkát, amit Zoli (Varga Zoltán, főszervező) és Andi (Gedeon Andrea, kommunikációs vezető) és az egész stáb, Mazsi és a többiek csinálnak. Pontosan azért, mert - ugyan én fesztivált nem szerveztem, csak kurva drága, milliós költségvetésű kerti partit pár zenekarral, de a klub menedzserkedésbe belelátok egy picit, és tudom azt, hogy mennyire embertelenül nehéz összerakni egy eseményt úgy, hogy a lehető legkevesebben húzzák rá a szájukat, sőt, szinte lehetetlen is. Itt, a Rockmaratonnál megvan az a konzekvencia, hogy - soha nem fogom elfelejteni, volt egy év, amikor a fesztivál jelmondata az volt hogy - „idén sem k­*rvulunk, csak rock és metal”.

Holott, pontosan tudod, hogy vannak olyan populárisabb élőzenei előadók, akikre rá lehetne fogni, hogy rock vagy metal, és mondjuk ugyan a fesztiválon lenne egy hangos kisebbség, aki hörögne, ahogy most is, a védettségi igazolvány miatt, mégis tudod, hogy velük hamarabb érnél el egy bizonyos szponzort, vagy szponzor kört. Ők nem jártak a könnyebb úton soha, hanem inkább mindig a több munkát, és kevesebb szponzorpénzt választották, ami viszont, szerintem magával vonja azt, hogy a közönség már csak hálából is inkább kitart mellettük, és azt mondja, hogy figyelj, nekem idén is ez a fesztivál lesz a nyaralásom. Én menthetetlenül ilyen naiv, romantikus idealista tudok lenni és kib*szott jó azt látni, hogy valóban az elveik mellett kitartva tudnak önazonosak, hitelesek maradni, és minden évben sikerül tető alá hozniuk egy olyan rendezvényt, ami minőségi annyira, hogy bármikor fel lehessen vállalni, visszamenőleg is. Amikor megtörtént az ominózus Megadeth-es eset, bár a Sportalsó egy elég pici szelete a magyar zenei életnek, egyáltalán nem volt kérdés, hogy kiállunk a Rockmaraton mellett. Meglehet, ez hülyén hangzik ennyi év távlatából, és nem is szeretem, ha valaki bolygatja a témát, ezt most csak azért említem, mert ma is azt mondom, hogy lehet, én ennél sokkal meggondolatlanabbul viselkedtem volna.

Emellett talpon tudott maradni a rendezvény, túlélte, megcsinálta, úgy, hogy a javára tudta fordítani az egész helyzetet, nagyon jól. Látom azt is, hogy minden évben van fejlődés, nem csak a fejlődni akarás, infrastruktúrában, kínálatban, mindenhogyan, emellett változatos is. Mindig arról álmodtam, hogy tök jó lenne a kulisszák mögül látni az egészet, és amikor 2019-ben Gedeon Andi felhívott, hogy szeretnék, hogyha a tervezett kerekasztalokat minden nap ugyanaz az ember vezetné, és egy közös barátunk, Pócs Pisti engem ajánlott, vállalnám-e. Akkor egy viszonylag friss podcasttal, és totál katyvasz újságírói helyzettel, - a blogom akkor épp tetszhalott állapotban volt - óriási szakmai kihívásnak tartottam, és nyilván azt mondtam, hogy persze, hogyne. Lejöttem, és láthattam a zeneipar talán legkeményebben dübörgő évében egy ilyen gépezetet belülről, és végig azt éreztették velem, hogy stábtagként tekintenek rám, velük vagyok, örülnek nekem, hihetetlenül inspiratív volt.

Néha, amikor elvesztem a motivációt, baromira magamba tudok fordulni, még, ha ez nem is feltétlen jön le kifelé. Akkoriban épp jó passzban voltam, amire ez az élmény iszonyatosan ráerősített, és később el is követtem egy szakmai hibát, ami nem is lényeges, de akkor is minden segítséget megkaptam Anditól és Zolitól is, és az, hogy idén is itt lehettem, és Kővári Pirossal együtt csinálhattuk a kerekasztalt, szinte teljes mértékben szabad kezet kapva, és maximális támogatást élvezve egy ilyen csapat részeként, eszméletlen érzés. Mikor elindultam otthonról, a nagyobbik fiam sírva integetett az autónak, hogy hiányozni fogok neki, el is gondolkodtam rajta, hogy azért hat napra elhúzni hosszú idő, de mikor ráfordultunk az egyenesre a Szalkinál, és megláttam a szigetre vezető utat, azt éreztem, hogy hú, b*szd meg, hazaértem. Nyilván egy ilyen év után sokkal több az érzelem, és sokkal intenzívebben élsz meg mindent, de idejönni, megérkezni k*rva jó, iszonyat szeretettel fogadtak. Ha itthon azt a szót hallom, hogy fesztivál, akkor nekem az itteni Szalki-szigeti Maraton ugrik be, úgy, hogy persze jártam a Malomvölgyben is korábban.

Ha már szóba került a kerekasztal, hogy érzed magad idén? Hogy sikerültek az első beszélgetések?

Halmozottan nehezített pályán mozgunk, mert olyan irgalmatlan kánikula van, hogy az ember megmozdulni nem akar, nemhogy beülni egy meleg sátorba délután háromkor, és beszélgetéseket hallgatni. Az volt az első, tök inspiráló dolog, hogy amikor Pirossal elkezdtünk értekezni arról, mit, hogy kellene, neki is volt egy csomó témaötlete és nekem is, és gond nélkül ki tudtuk választani azt az ötöt, amihez mindkettőnknek kedve volt, és jól passzolt a fesztiválhoz is. Végül, közös megegyezéssel egy témát cseréltünk le, hogy jobban aktualizáljuk a beszélgetéseket. Már az első alkalomnál észrevettem, hogy a tavalyelőtti technikai bakikból tanulva, a technikai stáb maximális felkészültséggel végezte a dolgát, és egy kontakthibás mikrofont leszámítva az első öt-hat percben, technikailag is gördülékenyen sikerült lebonyolítani az mindent. Mindkét nap, minden asztalnál ültek, interakció volt, tapsoltak, kérdeztek a végén, szóval érezted, hogy volt értelme megcsinálni az egészet.

Bár az első picit rozsdás volt, mert rég csináltunk ilyet, sokan voltak, és valamilyen szinten érzékeny is volt a téma, a nőiség megőrzése. De baromi jól reagált a közönség, és napról napra jobban belerázódtunk mi is. Iszonyat dopping löket, és inspiráció, ha egy abszolút támogató közeg vesz körül, és éreztetik veled azt, hogy tökre örülnek, hogy kreatívan állsz az ügyhöz, és jár az agyad azon, mitől lehetne jobb. A témákat is igyekeztünk úgy összeválogatni, hogy minden napra más jusson, és sokaknak izgalmas legyen, érdekes vendégekkel. Most azt érzem, hogy jobban sikerül, mint két éve, és remélem, jövőre még jobb lehet. Annak nagyon örülök, hogy ebben a faramuci évben, gyorsan összerakva ugyan, de kihoztuk belőle a maximumot, amihez természetesen kell a közönség is, és ez adott, úgyhogy király. Ez egy baromi pozitív visszacsatolás az elmúlt évre nézve.

Kifejezetten örültem annak, hogy melletted Kővári Piros kapta meg a kerekasztal moderátori szerepét, illetve ti voltatok az idei fesztiválhíradó műsorvezetői is.

Igyekszem mindig figyelni az „ifjú titánokat”, ez ugye azért idézőjeles, mert az illető nem feltétlen korát tekintve fiatal, arra értem, hogy újonnan kezd bele valamibe. Nem azt mondom, hogy mindenkivel képben vagyok, mert az lehetetlenség, de azzal, aki igazán, szívvel-lélekkel és/vagy minőségileg ír, előbb-utóbb biztos találkozunk. Amikor a Lányok Ott Hátul indult, nekem az tűnt fel, hogy egyrészt irgalmatlan csapatjátékos, ami szerintem ebben a szakmában elengedhetetlen, plusz iszonyatosan innovatív, tele van jó ötletekkel, nagyon megy, nagyon akarja, és meg is csinálja, de nem arcbamászóan, hanem valahogy mindig sikerül érdekessé tennie még olyan témákat is, amik számodra nem feltétlenül azok. Debreceni egyébként, és a helyi Roncsbárban szervezte a Lányok Ott Hátul előadásokat, különféle témakörökben profin, óriási lelkesedéssel.

Mikor már sejteni lehetett, hogy nyárra várhatóak akkora enyhítések, hogy rendezvényeket lehessen szervezni, megkeresett és mivel nyilvánvaló volt, hogy nem valósulhat meg két külön kerekasztal neki és nekem, az eredeti, tavalyi tervek szerint, felvetette, mi lenne, ha közösen csinálnánk meg? Iszonyat jó úgy dolgozni, hogy egyenrangú partnerekként tudunk viselkedni, ugyanakkor érezzük, mikor jön el az a pont, amikor egyikünknek tennie kell egy lépést hátra, mert a másiknak jobban jön a vibe, akár a beszélgetés közben, akár a délutáni interjúknál, nem vágtunk bele a másik kérdésébe, tök jól működött köztünk a kémia már az elejétől. Nagyon ritka az ilyen ember, és tudnék ugyan itthonról olyan újságírót mondani, akivel lehet, meg tudtuk volna csinálni ezt, de ugyanígy, ugyanebben a formában mással nem ment volna.

Szemét kérdés, de az öt téma közül, amit hoztatok, melyik a kedvenc, amit a legjobban vártál?

Egyáltalán nem szemét a kérdés! Majdnem harminc témát írtam össze tavaly, idén is ezeket dobtam be, szinte változtatás nélkül. Egyetlen egyhez ragaszkodtam, az pedig a szombati, a podcastos, főleg, mivel az energiáim jelentős részét arra összpontosítom, és szerintem most ebben van a legnagyobb potenciál, vagy piac, bár ez hülyén hangzik, mert nyilván nem a haszonszerzés az elsődleges cél, viszont ez a téma volt az, amiről úgy gondoltam, hogy ki lehet belőle hozni valami jót, és el lehet vele érni egy kedvező nézőszámot. De már önmagában az, hogy egy asztalnál ülhetek Bihari Balázzsal, aki már a Wanted magazinnál olyat csinált, amire felkapta a fejét anno az ember, és profi volt. Sajnos nem volt hosszú életű az újság, és már elég régóta nincs, de amikor Balázsék megcsinálták a Wanted podcast-ot, akkor annak ellenére, hogy szándékosan nem hallgatok magyar podcastokat, nehogy, akarva-akaratlanul lenyúljam a kérdéseket, a stílust, a hozzáállást, őket igyekszem követni, és azokat a vendégeket, akik engem is érdekelnek, meghallgatni. Tök jó volt, hogy Balázs is ugrott az első szóra, és ugyan nem tudnak mindketten itt lenni, de ő eljön, és marhára örülök neki.

A Felütés podcastnak pedig még sosem volt úgymond közönségtalálkozója, az a két srác valami egészen fantasztikusat csinál, egyedi megközelítésben, ezért különösen hálás vagyok, hogy ez így összejöhetett, bár utólag úgy gondolom, még egyvalakit meg kellett volna hívnom, de akkor még azt hittem, a Wantedből is mindketten eljönnek, és úgy már sokan lettünk volna. Szóval hozzám a podcast téma áll a legközelebb, bár a gyűjtőszenvedélyes is érint, hisz magam is elég komoly mentálhigiénés problémákkal küszködök, ha lemezgyűjtésről van szó. Na és persze ott van a rockzenei újságírás felelőssége is, ami olyasmi, amiről fontos, és kell beszélni, főleg ma. Minden egyes leírt szó ott marad, és komoly véleményformáló erő lehet. Mondom ezt én, aki általában minden albumra kilenc vagy tíz pontot ad, bár ezt általában komoly indokokkal alá is tudom támasztani, és kevés kivételtől eltekintve, évekkel később is fel tudom vállalni. Ugyanakkor a hétfői téma, a nőiség megőrzése is rettenetesen fontos 2021-ben, és azt hiszem, ki is hoztunk belőle mindent hirtelen, amit csak lehetett. Nyilván a fesztivál etikett is fasza, és leginkább szórakoztató beszélgetés volt, de számomra a szombati és a pénteki téma az, amiről fontos, és kell is beszélni.

Ha már szóba került a honi rock/metal sajtó, te miként látod a helyzetét? Ez egy verseny lenne, és konkurenciaként kellene egymásra tekintenünk, vagy inkább összefogással működhetne igazán, és mondjuk nem csupán egy fesztiválos kerekasztal keretein belül kellene kommunikálnunk, hanem szervezhetnénk, teszem azt workshopokat is, utóbbit összehozni nagy álmom egyébként.

Ez azért érdekes kérdés, mert valamilyen szinten rá lehet fogni, hogy az egyik oldal konkurenciája a másiknak, viszont egy dolgot fontos tudni, ezt Draveczki-Ury Ádámmal fejtegettük egyébként egyszer, és Ádám véleményével maximálisan egyetértek, - ő egyébként is egy igazi mentor az életemben, valószínűleg most jól felvonja a szemöldökét, miért mondom ezt, de rengeteg értékes segítséggel és tanáccsal lát el az elejétől fogva, sok mindenki más mellett – ő azt mondja, hogy Magyarországon azért nincs konkurálás két zenei orgánum között, mert ugyan jellemző egyfajta centralizáció, ott a három-négy nagy oldal, akiket a legtöbben olvasnak, viszont ugyanazok az emberek olvassák a kisebb oldalakat is, tehát kvázi ugyanazért a körülbelül tíz-húszezer olvasóért küzd mindenki. Ez leginkább a kritikai írásoknál látszik, aki a leggyorsabb, annak a cikkét fogják a legtöbben elolvasni, aki utoljára marad, hacsak nem valami botrányos dolgot ír le, az övét fogják a legkevésbé olvasni.

De úgy gondolom, főleg, ha valaki híreket is lehoz, nincs mire konkurálni. Ez egy zsebkendőméretű piac, amiben nincs pénz, és csak szerelemből és lelkesedésből lehet csinálni, ha valaki nem emiatt van itt, ki fog kopni, vagy nem lesz becsülete, vagy bulvárba fog átcsapni, mint ahogy itthon is van erre példa. De ettől függetlenül konkurenciáról, versenyhelyzetről beszélni totál felesleges. Viszont, ha valaki felismeri, hogy az olvasói ugyanazok, mint minden más oldalnak, elfogadja, hogy egyszer neki jut a több klikk, máskor meg másnak, akkor működik. Ha inkább azt hangsúlyoznák, hogy egyfelé is tudnának menni, akkor lehet hivatkozni egymást, összedolgozni, akár workshopokat csinálni, bármit, és beismerni, hogy együtt előbbre jutunk. De persze ott van az az út is, hogy az illető nem foglalkozik senkivel, megy a maga feje után, csinálja a saját kis cikkeit és kész.

Viszont, ha valakiben konkurenciát látsz, akkor mindenképpen az történik, hogy degradálod a másikat, és ebből biztos, hogy kizárólag te fogsz szarul kijönni. Annak ellenére, hogy a látszat néha csal, és a mellékelt ábra mást mutat, az emberek többsége nem szereti azt hallgatni, ahogy fikázod a másikat. Ha egy hangos kisebbség tényleg erre vevő, azt nagyon tudom sajnálni, mert az élet sokkal jobb dolgokból áll, minthogy X azt mondja Y-onra, hogy figyelj, amit csinál, az egy rakás szar, vagy azt, szerintem én jobb vagyok. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, mert amikor a Ric$ & Green-t elindítottuk tizenegy éve, nem egyszer, nem kétszer tettem megjegyzéseket a Lángoló Gitárokra például, utalván arra, hogy minőségibb cikkeket írok. Nem vettem a fáradtságot, hogy megnézzem az impresszumot, mert szimplán nem volt annyi eszem, aztán egyszer, amikor Nihilakkal (Kovács Attila – gitár - Sear Bliss, minden - The Waiting Ones, szerkesztő, Lángoló Gitárok) iszogattunk egy fesztiválon, akkor rákérdezett, hogy tudom-e, ki írta azt a cikket, amit rommá fikáztam, és kiderült, hogy ő.

Rohadt nagy koppanás volt, főleg mivel már tök régóta haverok voltunk különféle zenei apropók miatt, és rengeteg mindent hasonlóan látunk. Akkor gondolkodtam el azon, hogy bakker, igazából mit is akarok elérni azzal, hogy ekézem őket? Azt a mai napig fenntartom, hogy lehet toxikus egy végletesen negatív lemezkritika, és erről bővebben beszélgettünk is pénteken, a rocksajtó felelősségét érintő kerekasztalon, de azt nem szabad elfelejteni, hogy ebben a szakmában úgyis mindenki ismer mindenkit, és  ha teszel valami negatívat, vagy degradálót a másik irányába, az vissza fog ütni, és tulajdonképpen magaddal b*szol ki, mert a szakma ki fog vetni, a büdös életben nem lesz megbecsülésed, anélkül dolgozni meg baromi nehéz, és nincs is értelme, szerintem.

Inspirációk. Többször említed, hogy a HammerWorld megkerülhetetlen számodra, és mennyi mindent köszönhetsz az újságnak, a szerkesztőknek. Mindig is megosztó orgánum voltak, kapnak hideget-meleget, szerinted mik azok a bíráló kritikák, amik nem állnak meg velük kapcsolatban?

Nehéz erről nyilatkozni, mert az idei megújulás miatt nem biztos, hogy mindent tisztán lát az ember, de kezdem a legelején. 2010-ben egy barátommal indítottuk útjára a Ric$ and Green-t, ugye kettőnk közül ő volt Green, és sajnos viszonylag hamar abbahagyta az írást, mert motivációt vesztett, úgyhogy egyedül maradtam. Igazából már egész kicsi korom óta álmom volt, hogy a Rockinformba, vagy a HammerWorldbe írhassak, de nyilván az utóbbi volt az első helyen, mert amikor anno, tizenkét-tizenhárom évesen egy papírgyűjtésen kitúrtam egy Hammert, már tudtam, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. Szerintem már 2010-2011 környékén jeleztem is, hogy mennyire szívesen írnék a Metal Hammerbe, ott zsizsegtem fiatalon, és már szerintem az agyára mentem Lénárd Lacinak azzal, amikor századszorra hoztam fel, hogy úgy írnék a Hammerbe. Bár, azt gondolom, hogy az akkori írásaim minősége erősen megkérdőjelezhető volt, hogy finoman fogalmazzak. Egyébként 2012-ben Hartmann Kristóf már próbált lehetőséget biztosítani nekem azzal, hogy a Hammeres digitális „szinglikről” kellett volna ajánlókat írni, kvázi próbamunkaként, nem is feltétlen azért, hogy az újságba írhassak, hanem, hogy a Hammer Records-zal dolgozhassak sajtósként.

Akkoriban egy igazi, gőgös, faszkalap tinédzser voltam, bár, nem mosakodásból mondom, de azt tényleg egy baromi rossz szakasza volt az életemnek, és borzasztó keserű szájízzel emlékszem vissza arra az időszakra, ugyanakkor sokszor hálás is vagyok a jó Istennek azért, hogy akkor lehettem annyira seggfej, hogy később legyen miből felébredni, és más irányba fordítani az életem. Kristóf már ebben az időszakban is próbált terelgetni, nem tudom, azért-e, mert potenciált, lehetőséget látott bennem, vagy mert alapvetően egy olyan ember, aki mindenkinek segít, de elég jó kapcsolatot sikerült akkoriban kialakítanunk, ezért nem véletlen, hogy a szétválás után is igyekszem a H- Music Hungary -val is együttműködni, és segíteni különféle kiadványokban. 2013 tavaszán volt egy esemény, amin az Alestorm is játszott, épp akkor csináltattam az Alestorm tetkómat a jobb vállamra, és volt egy ilyen akciója a Hammer Concerts-nek, hogy dobj egy fotót az elővételes jegyeddel, és a legjobb kép tulajdonosa Meet and Greet-et nyer az általa választott bandával.

Akkoriban még semmilyen szinten nem voltam külföldi backstage-ekben mozgó ember, és iszonyatosan vágytam rá, hogy találkozzak ezekkel a skót gazfickókkal, és egy olyan selfie-t küldtem, amiben villantom a tetkót és a jegyet. Kristóf vissza is jelzett, hogy nem hiszi, hogy ezt bárki überelni tudja, úgyhogy érkezzek időben. Az ominózus koncertről beszámoló is született, amit a Ric$ and Green oldalon publikáltam, majd Laci rám írt, hogy tök jó a cikk, berakná a Hammer fanzine rovatába, forrásmegjelöléssel, mit szólok hozzá? Ugyan mit szóltam volna basszus, piruettezve cigánykereket hánytam örömömben, hogy ilyen létezik. Később volt még egy cikkem, ami bekerült egy újabb számba, immár az Élő Fém rovatba, majd dobott egy Pro-Pain kritikát, hogy milyen jó lenne, ha én írnám meg, és ott ragadtam, végül pedig épp Kristóf helyét foglaltam el a Hangpróbában.

Mindig meghallom a kritikus hangokat a HammerWorld kapcsán, de egy valamit azért nem szabad elfelejteni, azt, hogy ebben az országban egy harmincöt éve, megszakítás nélkül működő orgánumról beszélünk, harmincöt éve ők a rock- és metalzene zászlóvivői itthon, sajtózás terén, még ha volt már náluk címlapon a Prodigy vagy épp a Body  Count. Lénárd Laci említette akkor is, mikor a Ric$Castben járt, hogy ez a mai napig egy fanzine elsősorban, összeállítását tekintve. Nyilván bizonyos dolgokat lehet bírálni, van, amibe bele lehet kötni, és nem állítom, hogy egyáltalán nincs alapja a kritikáknak, de szerintem két dolgot lehet tenni, nekiülni, megcsinálni valami mást, és életben tartani, vagy otthon, a szőnyeg széléről, a fotelből fejtegetni a világot, és hőbörögni teszem azt, a címlap miatt például.

Az, hogy bizonyos bandák kiemelt helyet kapnak az újságban egy érdekes aspektus. A Hammer egy gazdasági vállalkozás, olyasmit kell a címlapra rakni, ami eladja az újságot, olyan tartalommal is fel kell tölteni, ami alapján az átlagember, ha meglátja a polcon, megvásárolja. Nyilván, a törzsközönség akkor is megveszi, ha ronda példával élve, mondjuk én vigyorgok a címlapon. Ettől függetlenül óvatosan alkalmazkodni kell a piaci igényekhez, és nem gondolom, hogy a kapcsolódó, általuk hozott döntések megkérdőjelezik az újság hitelességét. Az Ossiant eleve divat fikázni, egyetlen ominózus eset miatt, ami egyébként szerintem f*szság, mert ennél sokkal kellemetlenebb dolgok történtek más koncerteken, amik persze három nap után elsikkadnak, valamiért a szóban forgó esemény nem tud.

Rengeteg mindent lehet mondani, de én például igen kevés olyan embert ismerek ebben a szakmában, mint Paksi Endre, aki konzekvensen kitart amellett, amit képvisel, iszonyatosan jól öregszik az Ossian, lehet szeretni, lehet nem szeretni, ő tökéletesen elmondja, hogy hatvan pluszosan nem akarja a Rock katonái kettőt sikítani egy lemezen, hanem mást csinál. Nyilván nem tagadja, hogy az is ő volt, és játssza a régi slágert a koncerteken, de nem a Rock katonái kettőt, hármat, négyet írják meg, ehelyett már az öregedéssel járó hangváltozáshoz igazítva születnek az új dalok, az idei lemezük például szerintem ­k­*rva jó. Sok mindent lehet Endrére mondani, de ha elmész egy koncertre, láthatod, hogy vidéken is teltházas eseményeket csinálnak a mai napig, ezres nézőszámokkal, úgyhogy le a kalappal. Egyébként sokszor láttam őt olyan helyzetben, hogy megtehette volna, hogy azt mondja, hogy ilyen körülmények közt nem áll ki a színpadra, a rajongók miatt mégis mindig bevállalta, még ha nem is voltak megfelelőek a technikai körülmények, az időjárás, bármi.

Azért hoztam be ezt az óriási kitérőt, mert úgy gondolom, hogy a Hammernél is jelen van ez a mentalitás. Olyan mértékű elkötelezettség a zenekarok, a zene iránt, ami mondjuk Lénárd Laciban van, bennem sosem lesz, nem azért, mert nem szeretném, hanem mert az az ember maga a zenei újságírás. A mai napig nem szeretek a HammerWorldről, HammerWorldösként nyilatkozni, mert még nyolc év Hammerbe írás elteltével sem hiszem azt, hogy én közvetlenül a szerkesztőséghez tartozom, mivel ez gyerekkori álmom. Nyilván nem leszek száz százalékban hiteles, és nem látok mindent jól, de értem a kritikus hangokat, konkrétan tudok olyan régi Hammeresről is, aki a mai napig nem tudta feldolgozni, hogy oda írhatok, és nem érti, mit keresek ott, de meglehet, más meg más cikkíróval kapcsolatban gondolkodik így. De szerintem az, hogy a HammerWorld a centrum jelenleg, és az orgánum, ami mindenkinek elsőre eszébe jut, nem véletlen, és ez akkor is így lenne még legalább húsz évig, ha ne adj’ isten, az újság holnap megszűnne. Szerintem ezt több szempontból kell megvizsgálni, félretenni az esetleges szimpátiát vagy unszimpátiát, és picit tárgyilagosabban kell szemlélni a dolgot. Ha megnézed, annak ellenére is, hogy bizonyos interjúk, kritikák talán túl szubjektívek, lásd az enyémeket például, azt gondolom, hogy kevés olyan kiadvány van itthon, ami éveken át, stabilan hozza azt a minőséget, amit az a lap, és online felület produkál, nem beszélve a sok lehetőségről, amit kisebb zenekarok is kapnak.

Ehhez kapcsolódva, így az online tér hódításával mennyire van még egyáltalán létjogosultsága a nyomtatott sajtónak szerinted?

Örök, visszatérő kérdés, és az is fog maradni mindig. Nyilván, kényelmi szempontból sokkal kézenfekvőbb egy online felület,  - ahol nincs nyomdaköltség, és lényegesen kevesebb az egyéb felmerülő költség, mint tördelőszerkesztő, korrektor, bár profibb helyeken még fenntartják ezeket a pozíciókat - de én például, ha felülök a vonatra, szívesebben lapozgatok egy magazint, ahelyett, hogy a telefonomat töcskölöm, amit így is jóval többször teszek, mint kellene. Szóval nagyon remélem, hogy a nyomtatott sajtó nem fog kikopni, de nyilván erről megoszlanak a vélemények, mert pont egy olyan változás van folyamatban, hogy sorra szűnnek meg az újságok, de én tényleg bízom abban, hogy sem ezek, sem a könyvek nem fognak eltűnni, még, ha erre is tendál a világ. Tudod, van egy olyan romantikája a nyomtatott sajtónak, hogy mondjuk otthon ülsz, és egy kétbalkezes szerelő véletlenül elnyesi a netkábelt, úgyhogy elvágnak a világtól, nem tudsz se filmet streamelni, se TV-t nézni, és semmi ilyesmit, optimális esetben leveszel egy könyvet, egy újságot, egy filmet, egy lemezt a polcról és beleolvasol, megnézed, vagy meghallgatod.

Persze azt is megértem, ha van, aki eladja a gyűjteményét, és mindent streaming szolgáltatókon keresztül hallgat, mivel elképesztően helytakarékos, és tudom, mekkora pormennyiséget tud felszívni egy-egy gyűjtemény, de ugyanakkor, ha ne adj’ Isten, (vagy inkább adj’ Isten?) holnap teljes mértékben megszűnne az internet, az emberek talán örülnének, hogy újra rá tudnak csodálkozni a világra: jé, fűszál, jé, lepke, jé, emberek? És akkor kénytelenek lennének elmenni az újságoshoz, és venni egy nyomtatott lapot, szóval el sem tudom képzelni, hogyha ez nem lenne, akkor mi lenne? Meglehet ez egy vérbeli, „régen minden jobb volt” szöveg, de azt mondom, hogyha tényleg megszűnne az internet, nekem akkor is lenne mit néznem, olvasnom és hallgatnom.

Visszakanyarodva az inspirációkhoz, azt mondod, hogy nem feltétlen oldalakat, inkább szerzőket követsz.

Igen, írás tekintetében vannak meghatározó személyek az életemben, óriási példaképek, illetve olyanok, akiknek rengeteget köszönhetek. Nem szeretnék teljes felsorolásba bocsátkozni, mert félek, hogy kihagyok valakit, de nyilván a két Laci és Kristóf, a Hammeres és ex-Hammeres stábból kiemelendő példa, ahogy Bánfalvi Ákos (jelenleg a Tattoo Magazin szerkesztője) is, akinek azt köszönhetem, hogy amikor tizenkét-tizenhárom éves koromban a nu metal volt a világ és az élet, teljes mértékben az ő írásaira, cikkeire, kritikáira támaszkodva, azt mondhattam, hogy úristen, kinyílt egy egész, új világ a számomra. A Trendzavarók és karrieristák, vagy A groteszk aranykora könyvei számomra bibliák. Azt, hogy olvasod a Limp Bizkit berobbanásáról szóló írást, és meg van benne említve a Methods of Mayhem, óriási, mert szerintem körülbelül ötvenen ismerjük itthon, és a mai napig az egyes Methods of Mayhem lemez, az egyik abszolút kedvencem, minden hibája, és hallgathatatlan dalai ellenére is. Ákos meg tudta azt csinálni, hogy baromi jó stílusban, iszonyat fontos dolgokat lerakott azt asztalra.

De tényleg rengeteg mindenkit felsorolhatnék, Draveczki-Ury Ádámot (felelős szerkesztő - Shockmagazin) mindenképpen említenem kell, mert az ő fanatizmusa, eltökéltsége, maximalizmusa, látásmódja követendő példa számomra, és kedvelem őt nagyon. Mind a Klasszikushock rovatbeli írásait, mind a kritikáit rettenetesen szeretem, mivel borzasztóan cizellált stílusban ír, amin ugyanakkor kiütközik a rajongás, és az őszinte zeneszeretet, és képes beszúrni egy-egy olyan mondatot, ami látszólag tökre nem illik oda, mégis megjegyzed egy életre. Vörös Andris (BPRNR, ének - Ørdøg, Diabolus in Musica ex- Superbutt) írásait is rettenetesen szeretem, és sajnálom, hogy már nem tud annyit foglalkozni ezzel, mint régebben. Vannak olyanok, akiknek mondjuk, profi szemmel nézve, nem minden cikkük százszázalékos, de egyes írásaikból fejből tudnék idézni bármikor, ott van például Valentin Szilvi (főszerkesztő - Shockmagazin), aki egyébként az egyik legjobb fotós itthon szerintem. Olvasd el a Bruce Springsteen könyvről írt kritikáját, na azzal a cikkével Szilvi kivett a zsebemből körülbelül háromszázezer forintot. Sacc per kábé annyit költöttem Bruce Springsteen lemezekre azóta, mivel megvettem a könyvet, és menthetetlenül a rajongója lettem.

Szilvi a tavalyi Springsteen album kapcsán írt kritikánál konkrétan szó szerint értelmezte a Letter To You lemezcímet, és írt egy válaszlevelet a főnöknek. Az, hogy valaki ennyire mélyen meg tudja élni a zenét, és ennyire tud törődni azzal is, hogy a kritikájával adjon valami pluszt annak is, aki elolvassa, olyan szinten inspiratív, hogy az ember kedvet kap ahhoz, hogy ilyet írjon. Azt hiszem, eddigi pályafutásom során már előfordult párszor, hogy annyira el tudjam kapni a fonalat, hogy ez egy-egy cikk esetében sikerüljön, de nyilván nem olyan minőségben, mint az említett szerzőknél. De olyan már volt, hogy valaki azzal jött oda hozzám, hogy az én írásaim hatására kezdett el interjúzni, vagy kritikákat írni, sőt, már a podcast kapcsán is előjött ilyen jellegű visszajelzés. Teljesen meglepő és szürreális, ilyenkor azért elgondolkozik azon az ember, hogy hú, ezek óriási dolgok. Nemrég újraolvastam Ákos két könyvét is, és még mindig azt mondom, hogy k*rva jó, még ha érezni, hogy áthatja a kétezres évek elejének korszelleme. Ugyan Ákos ma már nem ír lemezkritikákat, a tetoválások világában mélyedt el, remélem, hogy egyszer még állnak úgy a csillagok, hogy zenei vonatkozásban is olvashatok még tőle cikkeket. Ezeket az embereket legalább annyira tisztelem, mint a zenészeket, mert rengeteg meghallgatott lemezt és kedvencet köszönhetek nekik.

Mi az, ami megfog egy írásban/szerkesztőben?

Igazából ugyanaz fontos számomra, mint a zenében, hogy amit hallok/olvasok, azt elhiggyem. Mindegy, hogy jó vagy nem jó, tökéletes-e a dalszerkezetnél a produceri munka, és kimunkált-e rendesen, vagy nem. Nem számít, hogy az adott album tankönyvi értelemben tökéletesen szól-e, vagy sem. Az új The Offspring lemeznél jött elő például, hogy itt mennyire el van kúrva a produceri munka, milyen borzalmasan szól a lemez ezen, meg azon a ponton, ettől függetlenül az album nálam például abszolút működik. Ugyanez a helyzet az írással is, ha nem azt érzem, hogy ez egy bebiflázott, visszaböfögött vélemény, hanem ténylegesen a szerző álláspontja,  mindegy, hogy negatív hangvételű vagy pozitív, az tök jó. Erről jut eszembe még valaki, akit eddig nem említettem, Nagy Andor (szerkesztő - Shockmagazin), akivel néha olyan szinten egyet tudok érteni, mintha a fejemből húzná ki a mondatokat, máskor meg totál az ellentéte, mintha nem is ugyanazt a lemezt  hallgattuk volna. Azt hiszem, a Helmet utolsó anyaga, a Dead to the World volt ilyen, de az érvei annyira ülnek, hogy egyszerűen nem tudok vele vitatkozni. Szerintem akkor jó egy kritika, illetve egy zenei újságíró, ha akkor is egyet értesz vele, amikor nem értesz vele egyet, és akkor sem tudsz haragudni rá, ha épp a kedvenc lemezedet húzza le.

Negyedik évadát tapossa már a Ric$Cast, a 100. adásban, rendhagyó mód téged faggattak, illetve elöljáróban megválaszoltál jó pár hallgatói kérdést is. Említed, hogy 110 darab adás áll már készen, de többször belefáradtál már a podcastozásba. Mi az, ami mindig visszarántott és arra sarkalt, hogy igenis folytatnod kell?

Figyelj, ikrek vagyok, nem csak méretre vagyok akkora, mint két normális ember.(nevet) Rengeteg fellángolásom van, hogy hú, én ezt meg azt akarom csinálni, ami aztán öt perc múlva eltűnik. De az elsődleges, és legfontosabb visszarántó erő minden egyes alkalommal az én édes, drága feleségem, aki tökéletesen meg tudja mondani, mi az, amibe több energiát rakok, mint amit érdemelne, mi az amibe túl keveset, mi az amit van, és mi az amit nincs értelme csinálni. Nem dönt helyettem sosem, és a saját választásaimat sem bírálja felül soha, csupán elmondja a véleményét, meglátásait, ami persze általában be szokott jönni, de a megszokottnál nagyobb háttértámogatást adó nőknél ez azért elég gyakran előfordul. Nélküle nem nagyon lennék a francban sem, nyilván a legtöbb visszacsatolást is tőle kapom, erre lehet mondani, hogy elfogult, azt is, hogy nem, de talán ő az, aki a legreálisabban látja minden dolgomat, és engem is.

A legutóbbi mélypontom ahhoz kapcsolódott, hogy iszonyatosan felháborított, hogy a legutóbbi pályázaton az NKA nem találta a Ric$Castot érdemesnek arra, hogy támogatásban részesítse. Tudom, hogy a pályázatnak számtalan szempontnak kell megfelelnie, és minőségileg kifogástalan kell, hogy legyen, szóval elismerem, hogy valószínűleg én voltam béna, hisz magam írtam meg, de kíváncsi lettem volna, mit kellett volna másként csinálni, de ilyenkor az NKA nincs kötelezve arra, hogy megindokolja a döntést. Azon a ponton kijelentettem, hogy részemről ennyi volt a történet.

Többször volt ilyen megbicsaklás, általában a pénzforrások elapadása volt a fő ok. Számomra elég komoly akadály, ha a pénzhiány miatt nem tudok olyan minőséget produkálni, amilyet szeretnék. Azt semmiképp sem akartam, hogy költséghatékonysági szempontból a stúdiózásról áttérjek mondjuk a telefonos rögzítésre, ebből a szempontból kocka vagyok, és épp ezért nem fért bele, hogy technikailag visszaváltsak. Ez alkalommal viszont konkrétan az egóm sérelme volt, ami miatt azt mondtam, hogy abbahagyom. A Lángoló egyébként nyert induló podcastra pénzt, aminek elképesztően megörültem, mert tényleg irgalmatlanul erős koncepciót talált ki Edina és Andris. Andris pedig fel is hívott, hogy ha tényleg a pénzről van szó, hagyjam a francba, ők úgyis csináltak egy stúdiót a pályázat miatt, használjam azt ingyen, vegyem fel itt az adásokat, ne hagyjam abba, mivel a Lángoló egyébként sem interjú alapú podcastot tervez, hisz arra már ott az enyém.

Egy másik példa, a stúdió is azt mondta, hogy ne vicceljek, menjek, akkor megcsináljuk úgy, hogy ők nem keresnek rajta, véletlenül se hagyjam abba. Előkerült egy csomó olyan ember, zenekar, akikben felmerült, hogy akkor most mit fognak hetente hallgatni? Pedig belecsúsztam egy hibába többször is, ami a lehető legrosszabb taktika, hisz sokaknál épp az ellenkezőjét éred el vele, mint amit kellene: kiraktam, hogyha nem vesztek támogatói csomagot, támogattok Patreonon, meg fog szűnni az adás. Úgyis tudja mindenki, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert ameddig csinálni akarom, addig csinálva lesz, és rájöttem, hogy ez a koldulás, mert akárhogy is nevezed, ez az, eszméletlen visszás, és amióta nem csinálom, érdekes módon sokkal több a követő a Youtube-on, több a támogató Patreonon.

A pólós csomag is egész jól fogyogat, a fesztiválon is láttam már pár embert, aki Ric$Cast pólóban mászkál, szóval mindig történik egy ilyen orra koppintás, ami azt sugallja, hogy basszus, minek vergődök. Képzeld, voltak olyan póló méretek, amiket, minden szándékom ellenére, után kellett nyomni, főleg a kis női és férfi méretek, illetve volt olyan ember, aki a podcast legsötétebb időszakában, a pandémia közepén az ügy mellé állt, és támogatott, úgy, hogy tudtam, ő is elég szar helyzetben van. Mennyire lenne fair lépés, durcás gyereket játszva abbahagyni a műsort annak tudatában, hogy vannak, akik a bérükből, nehéz munkával megkeresett forintjaikból finanszíroznak egy adást a támogatói csomag megvételével, vagy folyamatosan utalnak Patreonon keresztül, vagy a Youtube csatornai tagságot választják.

Azzal, hogyha én abbahagyom az egészet, mint egy sértődött kisgyerek, mivel az egóm sérült, konkrétan szembe köpöm ezeket az embereket. Nem tehetem meg. Addig, ameddig ezek a visszacsatolások megvannak, biztos, hogy nem hagyom abba, ahogy az LGT és Hevesi Tamás énekli, „ezt egy életen át kell játszani”. Itt a fesztiválon is többen odajöttek, hogy fotót szeretnének, mert rendszeresen nézik a műsort, elképesztő érzés. Nehezen is kezelem, hogy velem akarnak fotózkodni, mindig az jár a fejemben, hogy komolyan, ezért?! Ilyen koncentrátumban hasonlót a Tankcsapda, Első évtized koncerten tapasztaltam, ott, egy este alatt ez előfordult vagy hússzor. Vicces is volt a szitu egyébként, mert ott állt mellettem a zenész haverom, akik három hónapja hozták ki a lemezüket, és meg is jegyezte, hogy hozzám mennyien odajönnek, hozzá meg senki, úgyhogy elmehetek a p*csába, meg is alkotta a mondást, hogy én vagyok a podcasterek élő rock sztárja, jót röhögtünk, de azért valahol elgondolkodtat, hogy akkor talán tényleg nem annyira rossz a tartalom, amit az ember előállít.

Naná! Ezzel az egész újságírói, podcaster tevékenységgel kapcsolatban még az jutott eszembe hirtelen, hogy volt-e olyan helyzet, amikor ki kellett lépned a komfortzónádból?

Persze, több is. Tanult, végzett újságíró vagyok, még ha ez nem is mindig szembetűnő.(nevet) A helyzet, hogy próbálkoztam politikai újságírással is, mivel elsősorban ezt tanultam, nem konkrétan pártlaphoz írtam, hanem napi, politikai híreket fogalmaztam különböző magazinoknak. Nem volt jó, egyszerűen nem állt rá az agyam, eleve azért csináltam ezt meg, mert zenei újságíró akartam lenni. Például a podcast maga is egyfajta kilépés volt a komfortzónámból, abból a szempontból, hogy soha nem csináltam még ilyet azelőtt, ugyanez áll a vlogolásra is, amikor két éve itt, a fesztiválon elkezdtük a napi videókat készíteni, abba is úgy mentem bele, hogy még nem csináltam korábban.

Vannak pontok, amikor az ember azt mondja, hogy ez fasza, de van azért, amire nemet mondanék. Nemrég megkerestek egy rádiós rovat kapcsán, amit visszautasítottam, mivel irányított koncepciója lett volna a műsornak. Saját magamat szeretem szerkeszteni, ahogy a podcastban is, nem szeretnék irányított, besugalmazott kérdéseket. De a komfortzóna egyébként mindig érdekes aspektus, mert időnként ki kell belőle lépni, ha nem teszed meg, beleposványosodsz a saját kis világodba, mint ahogy velem is előfordult a podcastnál. Vannak olyan epizódok, amik elkészültek, mert kvázi el kellett készülniük, hogy meglegyen a heti kötelező tartalom, de lehettek volna sokkal jobbak is. Most már próbálok figyelni arra, hogy ne menjen ki adás csak azért, mert ezt most meg kellett csinálni.

Amit mindig is tiszteltem benned az egyrészt az iszonyatos lexikális tudásod, illetve az, hogy tényleg ennyiféle zenekar belefér a műsorodba, a legkisebbektől kezdve a legnagyobbakig. Itthon is rengeteg a megjelenés, iszonyatosan nehéz lépést tartani, nekem főállás mellett nem is megy, muszáj szelektálni. Nálad mi a szűrő?

Az elsődleges szűrő mindenképpen az, miként keres meg az adott zenekar. A Raksha Bandhan egy jó példa, újság melléklet volt a lemezük, és bevállaltam, hogy írok róla, mert ugye a mellékletes kiadványokról mindig írunk kritikát. Van Blood is Fire tag a bandában, amit imádtam régen, szóval kíváncsi voltam, ezúttal mit sikerült összehozni. Na, a Raksha Bandhan lemez olyan, hogy bármennyire kibaszott jó, nem fogod sokat hallgatni, mert irgalmatlanul deprimáló szövegvilága van. Egyetértek velük abban, hogy mivel foglalkozzanak, ha nem ilyesmivel, hisz ehhez a zenéhez ez illik, a Slayerben sem volt szó soha vasárnap reggeli miséről, és felhőtlen jókedvről, mert az a stílus nem ezt igényli. Na, Raksha-éknál éreztem azt a többszöri megkeresés okán, hogy ezek a srácok ténylegesen ebben a műsorban szeretnének szerepelni, és nem feltétlen csak promóciós lehetőséget látnak benne.

Igyekszem mindenkinek válaszolni, aki megkeres valamilyen formában, néha nehéz, mert rengeteg levél érkezik, és sok demót kapok. Egyetlen dolgot ignorálok egyből, ha ennyiből áll az üzenet, hogy „hallgasd meg, csá”, ha nincs biográfia, bármiféle kontextus, az kevés. Persze a ló másik fele sem jó irány, amikor valaki olyan bizalmaskodva, haverként ír, mintha ismernénk egymást, holott erről szó sincs. Ez nem önérzeteskedés, de néha ezt nem ártana picit átgondolkodni. Amikor valaki küld egy korrekt biográfiát, ír pár sort, mellékel egy linket, vagy valamilyen formában továbbítja a lemezét már helyben vagyunk. Nem igénylem én senkitől, hogy küldjön CD-t, főleg, ha nincs is fizikai példány, pólót, toronyórát lánccal, két gramm kokaint, de azért azt érezzem már, hogy foglalkozott a promóanyag összeállításával. Ha ez teljesül, akkor meg fogom tisztelni azzal, hogyha nem is hívom meg a podcastba, vagy írok az albumról, válaszolok neki, és megfogalmazom a meglátásaimat az anyaggal kapcsolatban.

Van, aki ezt megköszöni és profitál belőle, de az is előfordult, hogy akinek megírtam, hogy az anyag, amit kaptam, nem elég erős ahhoz, hogy írjak róla, és a kontent önmagában sajnos, egyelőre kevés ahhoz, hogy a podcastben szerepeljen, annyit válaszolt, hogy „akkor b*szd meg!” Na, az ilyesmivel lehet elérni azt, hogy megállapítom, nekünk a későbbiekben sem lesz dolgunk egymással. Valószínűleg olyasmit jegyeztem meg, ami őt érzékenyen érintette. Én sem biztos, hogy megfelelően tudok fogalmazni mindig, de igyekszem építő szellemben megírni a véleményem, negatív kritikákat is azért nem írok, hogy elkerüljem az esetleges sértődéseket, félreértéseket, de privátban mindig, mindenkinek elmondom, amit ténylegesen gondolok az adott lemezről.

Ha az illető úgy gondolja, hogy ezt a negatív hangvételű kritikát is érdemes lenne publikálni, mert neki ez a tartalom is fontos, hogy megjelenjen, akkor meg fogom írni, és ki fogom tenni valamelyik platformra, de nem gondolom, hogy ekkora dömpingben egy negatív kritika bárkinek is jót tenne, ugyanakkor, az sem biztos, hogy az általam sokadszorra adott 10/9-es, vagy 10/10-es pontszám előremozdítja a kérdéses banda ügyét, de úgy gondolom, mindig kellően megindokolom, hogy az adott anyag miért kap ennyi meg annyi pontot, de egyébként ezekből sincs lehetőségem mindent megírni, erre remek példa Dirty Dawn-ék utolsó EP-je, ami elképesztő mód tetszik, de valahogy, mire eljutottam volna odáig, hogy meg tudjam írni jól, addigra már annyira „elöregedett” az anyag, hogy nem láttam már érelmét, amit iszonyat sajnálok, Kacsának innen is üzenem, hogy bocs, haver, nem direkt volt, egyszerűen nem jut mindig, mindenre idő.

Bakancslisták. Nyilván mindenkinek van, de én idén tapasztaltam meg először, milyen, ha az élet húz ki róla valakit. Lehet meglep, de nekem Siklósi Örs az. Számodra van olyasvalaki, aki hasonlóan tragikus apropóból került le a listádról?

Mint a századik adásból is látszik, számomra iszonyatosan nehéz téma Örs. Amikor meghalt, sokakkal ellentétben nem hakniztam azzal, hogy ő volt a legjobb barátom, mert nem így volt, de nagyon-nagyon jóban voltunk, és úgy hiszem, tényleg barátok voltunk. Amikor tavaly bejött a pandémia, és nem volt keret stúdiózásra, épp Örs volt az, akit meg kellett kérnem, hogy csúsztassuk az interjút későbbre, de már nem tudtuk pótolni. Rajta kívül egyedül Fritzet tudom említeni a VHK-ból, aki egy elképesztően fontos ember volt az életemben, rengeteget köszönhetek neki. Balázs Fecóval, aki szintén meghatározó alak volt az életemben, sikerült beszélgetnem, annak ellenére, hogy soha, sehová nem került ki az ominózus videó, nekem még megvan. Azért nem raktam ki, mert olyan elképesztő mód zavarban voltam, hogy teljesen használhatatlan lett a felvétel, pedig egyáltalán nem adott okot rá, hogy megilletődjek, egy tündéri ember volt. Ezenfelül szerintem mindenkivel sikerült találkoznom, ha interjúznom nem is, akivel szerettem volna, és megbizonyosodni arról, hogy tök jó ismerni egymást.

Jöjjön talán a legnehezebb kérdés, mi Szénégető Ricsi küldetéstudata ma, 2021-ben és mi volt, amikor anno 2010-ben elkezdtétek a Ric$ & Greent?

2010-ben, nyeretlen fiatalként meg akartam mutatni, hogy én vagyok a legjobb újságíró, és mindenki bekaphatja. Rettenetesen rossz hozzáállással indultam neki az egésznek, és olyan mértékű, indokolatlan arccal, ami nem mondom, hogy teljesen eltűnt mára, de nem volt egy jó felütés, amit akkor képviseltünk és iszonyat sok olyan tárgyi tévedést, vagy megbicsaklott információt írtam le anno, amire ma már semmilyen szinten nem vagyok büszke, és nem gondolom, hogy az egón kívül volt bármi motiváció, vagy küldetéstudat anno, ez a tipikus, mindenki hülye, csak én vagyok helikopter mentalitás, ami kicsit ciki is volt, főleg mai szemmel visszatekintve, de nyilván ez is én voltam, letagadni nem fogom soha, és nem is moderáltam utólag a régi cikkeimet, pedig rájuk férne.

Hogy most van-e? Szeretném, hogy a műsornak legyen egy olyan stabil hallgatótábora, hogy elbírja azt egy idő után, hogy olyan zenekarokat is bele tudjak rakni, akiknek nem igazán van más megjelenési lehetősége, ahogy tettem azt már korábban is, több bandával. Ha ezáltal egy plusz rajongót nyernek, már megérte. Kicsit olyan ez az egész, akár a rendezvényszervezés, mint ahogy Hobó énekli a Láthatatlan Légió című dalában:

„Megpróbáltam hű maradni az emberhez, a zenéhez,

Az életemet tettem rá, ennyi közöm van az egészhez”

Annak ellenére, hogy mára talán rock-metalt jóval kevesebbet hallgatok, mint mondjuk country-t például, nekem fontos annyira a zeneiség, az egész zenei közeg, zenei élet, hogy próbálok úgy élni, hogy mindenkinek tudjak teremteni egy kis lehetőséget, segítség gyanánt, vagy ha ez nem sikerül, akkor legalább ne gátoljak abban senkit, hogy egyről a kettőre tudjon jutni, mert nyilván nem lehet mindenkivel egy az utam, és nem segíthetek mindenkinek. Ha mondjuk valaki szar passzban van, és elakad, és elérem azt, hogy kimozdítsam ebből, már elégedett vagyok, de ezen túl nem is biztos, hogy konkrét küldetéstudatom lenne, vagy bármi.  

Számodra melyik lenne az a szakma, amit szívesen csinálnál, ha biztosítaná a megélhetést is, az írás, a szervezés, esetleg valami teljesen más?

A koncertszervezés semmiképpen, már huszonegy éve csinálom, és most épp a motivációvesztés időszakát élem, félek, hogy én is a pályaelhagyók táborát fogom erősíteni, a Sportalsó sorsa is egy hajszálon függ. Nyilván ez most egy ilyen periódus, és lehet, hogy fél év múlva már teljesen másként fogom gondolni. Az írás és a podcast lehetne a helyes válasz, de csak és kizárólag akkor, ha nem szól bele senki, és a szerkesztés a kezemben maradhatna. Itt mászkál a hangmérnököm, aki egyébként szokott tippeket, tanácsokat adni, valahol ő a műsor producere is, de mindig tiszteletben tartja a koncepciót. Ha ilyen felfogással lehetne megélni ebből, akkor oké. Az írás is jó lehetőségnek hangzik, egyébként is készül a következő könyvem, ami remélem, egy éven belül megjelenhet, de az igazság az, hogy van egy civil állásom, amit elképesztő mód szeretek, és amikor úgy álltak a csillagok, még 2018-19-ben, hogy a zenei élet is hozott annyi pénzt, hogy a főállásomból származó bevételemhez nem kellett hozzányúlni, kis túlzással persze, akkor sem fordult meg a fejemben komolyan, hogy otthagyjam, mert tényleg imádom csinálni.

2014. szeptember 9-én kezdtem itt dolgozni, miután eljöttem a korábbi, multis munkahelyemről, ahol karbantartóként dolgoztam, és ez a hely lehetőséget adott arra, hogy megtudjam, milyen az, amikor megbecsülnek, fontos a véleményed, a munkád, és ennek hangot is adnak, emellett teljes mértékben támogatnak a munkahelyeden túli tevékenységeidben is. Képzeld, amikor indult a podcast, a főnököm, aki egyben az egyik legjobb barátom is, két adásba is eljött, ahol a könyvipar volt a téma. Az ország egyik legnagyobb, magánkézben lévő tankönyvkiadójánál helyezkedtem el, ahol nyilván olyan ember ül vezetői pozícióban, aki átlátja az egész szegmenst. Rengeteget segített abban, hogy szakmaibb lehessen a műsor, a mai napig ő az egyik leglelkesebb kritikusom, és támogatóm, és ez nem közhely. Egyetlenegy hátránya van, hogy borzasztó korán kell kelnem, és minden nap be kell járnom, de valamit, valamiért.(nevet)

Győr Sanyi (főszerkesztő - Fémforgács) úgy fogalmazott a podcast kapcsán, hogy iránymutató vagy ebben is, tudom, vonakodsz ettől a kifejezéstől, de én is így gondolom, ezért eszméletlen érdekelne, mit üzennél annak, aki most szeretné elkezdeni „rocksajtós karrierjét”?

Nem arról van szó, hogy nem szeretek iránymutató lenni, hanem arról, hogy a kijelentés, hogy irányt mutat valaki, egyben akkora felelősséget is ró az emberre, amivel nem igazán kellemes szembesülni, és nem feltétlen szeretsz ebbe belegondolni, ezek mégiscsak nagy szavak, tudod.  Annak, aki most kezd el ilyesmivel foglalkozni, elsősorban azt üzenném, hogy mindenképpen legyen kitartó, írjon, és olvasson baromi sokat, ahogy Stephen King is megmondta. Podcastnál, ha interjú alapút szeretne csinálni, mindenképp legyen felkészült, de ne készüljön túl. Kadarkai Endre Arckép - sorozata óriási inspirációm, akkori stílusából rengeteget nyúltam, ezúton is köszönöm.

Fontos, hogy legyen alázat, és ne felejtse el íróként, kritikusként soha, hogy a tartalmat nem mi állítjuk elő, mi csak elmondjuk a véleményünket, ami nem szentírás. Az én álláspontom sem szent és sérthetetlen, képes vagyok például olyan zenekarért rajongani, amiért senki más, és ez nem az egymillió légy nem tévedhet effektus, hanem az a helyzet, hogy amikor mindenki szembejön az autópályán, akkor valószínűleg nem ők mennek rossz irányba. De ha megvan a tárgyi tudás és a kellő szókincs, baj nem lehet. Podcastnál még fontos, hogy legyen valami olyan plusz a műsorban, ami miatt megéri arra kattintani, és azt hallgatni. Állítólag az enyémben ez megvan, de ezt én nyilván belülről nem tudom megítélni, ami biztos, hogy sokszor elhangzik nálam, hogy „erről ugyan még nem beszéltem máshol, de…”

Ha sikerült megteremteni egy olyan légkört, hogy valaki úgy érzi, hogy nálam, vagy nekem meséljen olyasmiről, ami korábban nem hangzott el, akkor ott történt valami interakció, szóval ha valaki ilyesmit bele tud csempészni a saját munkájába, az pozitív, és bátorítom, hogy csinálja. Csak azért, hogy legyen egy újabb podcast az éterben, ami mondjuk befullad három adás után, azért felesleges dolgozni. Úgy gondolom, úgy érdemes podcastot kirakni, hogy az ember előre felvesz legalább öt adást, hogyha bármi történne, ne az legyen, hogy különféle okokból nem sikerül felvenni újat, a folytonosságra, szerkesztettségre figyelni kell, ennek hiánya nálam is nagy hiba volt az elején, volt, hogy egy hónapig nem jött ki rész, aztán egy héten kettő is megjelent. Az írásnál ugyanúgy fontos, hogy rendszeres időközönként legyenek publikálva a cikkek, kiszámíthatóan, hogy tudja az olvasó, mikorra várhatja a következő megjelenést, mert kapaszkodó nélkül szét fog esni a koncepció.

Köszönöm, nagyon, hogy rendelkezésemre álltál, sokat jelent! A végszó ezúttal Jósa Tomié (ének, divideD): „Neten nagyot beszélgettünk Ricsivel, alig várjuk hogy végre személyesen is tudjunk! A kérdéseim pedig:

Min terem az alma? Almafán

Min terem a körte? Körtefán.

Min terem a baszpo? Cseles, így szeretjük.(nevet)

Body Count fotók: Pogonyi Nóra 

Ric$Cast promó fotók: Neves Ildikó  - FotoN

Szénégető Ricsi az éterben:

http://ricsandgreen.hu/

Youtube

Facebook