WISHES b-j: Krausz István (ének), Kemény András (gitár), Major Szabolcs (basszusgitár), Déri Tamás (dob), Melis Dániel (gitár), fotó: Göndör Dániel

A budapesti WISHES már indulásakor a kicsi szívem csücske lett, olyan zsigeri pozitivitás van a zenéjükben, ami egyből feljebb hoz, bármennyire is lenn vagy épp, a koncert pedig bármikor beillene egy intenzívebb mozgásterápianak. Már régóta érett az interjú is, úgyhogy még május végén összeültünk Major Szabival egy kis nosztalgiára és hogy átbeszéljük az aktualitásokat és mindent, ami az utunkba akadt.

Mivel a WISHES számomra mindig is örömzene volt, még, ha a szövegek komolyabb témákba is belenyúlnak, elmeséled, mik azok a pozitív momentumok, amikbe az elmúlt bő egy évben kapaszkodni tudtál?

Azért volt nehéz az elmúlt időszak, mert sajnos nem igazán tudtunk zenélni közben. Pont akkor jött a lezárás, amikor az új lemezen dolgoztunk, és ez kötötte le minden időnket. De legalább az albumot sikerült időben befejezni, úgy, ahogy szerettük volna. Személy szerint abban segített rengeteget ez a helyzet, hogy végre volt időm olyasmivel foglalkozni, amire egyébként, munka mellett nem igazán jutott idő. Elkezdtem elég sokat kerékpározni, a napi rutinom részévé vált, hogy elmegyek biciklizni, emellett többet tudtam foglalkozni a banda dolgaival, és magával a zenével is, elég sok mindent írtunk is közben, mindez segített elviselni az otthon ülést.

Mi az, amit már nagyon vártál, hogy újra megtehess,  bár gondolom, a koncertezés áll az első helyen.

Bizony, bár azt is vártam, hogy újra beinduljon a munka. Tavaly októberben összejött még egy koncertünk Veszprémben, a Teremben, ahol tök jó volt a hangulat, de érezhető volt, hogy az emberek inkább azért jöttek le, hogy egymással találkozzanak, nem feltétlen magára az eseményre voltak kíváncsiak. Egyébként imádjuk a helyet, király, menjetek el oda mindenképp, eszméletlen jó arcok, akik csinálják, de rettenetesen várjuk már, hogy végre legyen egy teljesen felszabadult, igazán jó bulink. Budapesten utoljára tavaly, szeptember 26-án játszottunk a Dürerben. Az az este több szempontból is különleges, egyrészt, rettenetesen jó volt a The Idoru előtt zenélni, hisz mindannyiunknak óriási kedvencei, másrészt azon az estén búcsúztattuk Petit, emellett iszonyatosan sokat jelentett, hogy még utoljára kiállhattunk a Dürer nagyszínpadára, mielőtt elbontották volna a "régi" helyéről, ráadásul szuperül sikerült a koncert is. Még hátra van, hogy csináljunk egy lemezbemutatót, ahol végre eljátsszuk az új számokat.

Nem szeretném nagyon firtatni a múltat, de azért iszonyat érdekel, van-e valami, ami a One Reason To Kiss-es időszakból hiányzik neked?

Nem igazán. Nagyon szerettem a One Reason To Kiss-t, de azt hiszem, pont amiatt született meg a WISHES, hogy totál más narratívába kerüljön a zenélés nálunk. Az ORTK-nak teljesen más dinamikája volt belülről, másként működött. Tök jó, hogy a WISHES-nél ez más irányt vett, ami nekem sokkal jobban tetszik. Nyilván a srácok, Kubik Tomi (gitár, Satelles) és Szemán Dávid hiányoznak, jó lenne többet együtt lógni, ami viszonylag nehéz, mert mindenkinek ott van minden, de Tomival néha összefutunk a próbateremnél.

Ha jól tudom, Dani és Te alapítottátok a WISHES-t majd érkeztek a többiek.

Így van, ha jól emlékszem, amikor megbeszéltük a többiekkel, hogy abbahagyjuk az ORTK-t, rá két napra már lenn ültünk a próbateremben Danival, és írtuk az első WISHES dalt, amit akkor még úgy játszottunk, hogy én ültem a dobok mögött. Mókás volt, mivel nem tudok dobolni. Aztán Tomi érkezett először, majd csatlakozott Pisti és Peti, akit később Bandi váltott.

Mit gondolsz, mi az, ami miatt családként tudtok/tudtatok a zenekarra tekinteni?

Szerintem az, hogy mindannyiunknak ugyanazt jelenti a zene, mindenkinek megvan a saját élete mellette, mindenkinek csomó dolga van. Elég felelősségteljes pozíciókban dolgozunk, ezért mindannyiunknak a zene volt az, ahová el lehetett kicsit vonulni ebből. Pont emiatt is ennyire pozitívak a számok, mert a kapcsolatunk is az. Előfordul, hogy nem is próbálunk, hanem csak beszélgetünk, és tök jó a hangulat mindig. Szerintem emiatt lehet ilyen családias az egész. Emellett mind olyan közegből jövünk, ahol mindenki ismert mindenkit, aki az adott stílust hallgatta, én is ezért jártam fel anno koncertekre Zalaegerszegről, faszán működött. Nem akarom ezt arra kihegyezni, hogy régen minden jobb volt, de szeretnénk ezt a hangulatot megragadni, és továbbvinni, mert szerettük, hogy az akkori hardcore színtéren mindenki tudta, ki kicsoda. Ez egyébként nagyjából ma is így van, csak már öregek vagyunk ahhoz, hogy mindenkit ismerjünk. (nevet)

Emellett, azt hiszem, ma már azért egy szélesebb rétegről beszélhetünk.

Szerintem maga a zene szól szélesebb réteghez. Az amerikai Kerrang! magazinban olvastam egy érdekes cikket, a címe az Amerikai modern metal élete és halála. Konkrétan a Killswich Engage-es metalcore vonulattól az Eskimo Callboy, már maintstream vonaláig bezárja ezt az egészet. Annyira széles lett a látótér, hogy mindenki elkezdett mindent, mindennel keverni, így egyáltalán nem meglepő, hogy rengeteg embert érnek el. Ez szerintem egyáltalán nem negatív tendencia, sőt, azt látom, hogy egyre több fiatal kezdett el újra érdeklődni a keményebb zenék iránt. Tudom, hogy ma a rap is nagyon menő, de egyre több kölyköt látok a koncerteken, és nem csak olyanokat, akik épp most élik az acélbetkós korszakukat, amivel pedig ugyancsak semmi gond nincs, csak arra akartam utalni, hogy ez már nem feltétlenül csupán az a szűk réteg, aki amúgy is kapható erre a fajta zenére. Ma már szerintem egyébként sem lehet külön szedni, hogy valaki csak hardcore-t, vagy csak metalcore-t vagy csak death metalt hallgat, ha valaki hallgatja egyiket, jó eséllyel hallgatja a másikat is. Már nincsenek határok, annyiféle zene van, hogy nincs is értelme határokat felállítani.

Például WISHES koncerten is sok olyan arcot látni, akikkel mondjuk egy death metal buliban is összefutok.

Nem akarom a saját dolgunkat véleményezni, de nálunk tényleg vannak olyan dalok, amik klasszik hardcore punkos ügyek, de azért mind a metalból jöttünk valahol, és az olyan számok, mint a Charlatan például, már inkább ezt a vonalat erősítik, érdekes. Egyébként is mindig akkor született valami izgalmas, amikor valaki elkezdett kísérletezni, és ez nem csak a metalra, hanem minden egyéb műfajra is igaz, ami tök jó.

Jó hallani olyan tapasztalatról, hogy sok fiatalt látni koncerteken, mert másoktól meg épp az ellenkezőjét hallom, hogy nem igazán van utánpótlás, ez tapasztalataim szerint leginkább a death metalos körökre jellemző.

Szerintem nagyban függ attól, hogy milyen zenéről van szó, mi azért elég sokat játszottunk egy csomóféle bandával. Nem akarok hülyeséget mondani, mert elég kevés death metalt hallgatok, de szerintem manapság ezt nehéz úgy csinálni, hogy nagy nézőszáma legyen. Hallgatom Sajó Dávid podcastjét, mert ugyan zeneileg nem feltétlen van meg a közös nevező, a megközelítését a zenéhez nagyon szeretem. Azt mondja, hogy vannak azok a zenék, amiket a közönségnek írnak, ennek a legérthetőbb vége a popzene, illetve vannak azok a zenék, amiket a zenészek a zenészekhez írnak. Számomra ilyen a death metal, amit tényleg csak akkor értesz igazán, ha magad is hangszeren játszol, vagy töméntelen mennyiségben hallgatod. Ehhez igazodva, szerintem a death metalt borzalmasan nehéz vonzóvá tenni a fiatalabb korosztálynak, mert nem könnyű egyből azonosulni vele, tanulni kell ahhoz, hogy megértsd.

Ennél a gondolatmenetnél maradva, mit gondolsz, a WISHES melyik kategóriába esik?

Szerintem, legalábbis szeretném azt hinni, hogy a zenész zenét kategóriába, emellett mi nagyon törekszünk arra is, hogy érthető legyen. Ezt ne úgy értsd, hogy holnaptól elkezdünk rádióbarát pop-rockot játszani, de inkább dinamikában legyen érdekes a zenénk, és ne tört ütemekben. Elég fontos szempont volt nálunk, hogy a számszerkezetek minél egyszerűbbek legyen, erre már az első lemeznél is figyeltünk. Az ORTK például tele volt riff háborúkkal, gitárhősködéssel, amit néha sikerült is rendesen eljátszani. (nevet)

Szándékosan ügyeltetek arra, hogy a zenét, magatok elé helyezzétek, így nem arról szólt a bemutatkozás, hogy a ORTK kétharmada kiegészült az ADC gitárosával és a Velvet Stab énekesével, de azért mégis elég jó koncertlehetőségeket kaptatok már induláskor, amikor még csak egy dal volt publikus. Mit gondolsz, ez a korábban kiépített kapcsolatoknak is köszönhető, vagy ennyire meggyőző volt a Burden?

Szerintem jó volt maga a dal, tényleg, de kellett hozzá a kapcsolati tőke, viszont ez nem is feltétlenül a korábbi zenekarok miatt alakult így, hanem az ismeretségek miatt. Abban nyilván benne volt az is, hogy a Hatebreed előtt játszhattunk. Tényleg rengeteg tök fasza bulit csináltunk, és baromira hálásak vagyunk az összes promóternek, aki ezt lehetővé tette, nagyon jó idők voltak. Szerencsére sosem volt gondunk azzal, hogy koncertezzünk, de ez nyilván nagyban múlt a kapcsolatainkon is.  

Az említett dal 2017 márciusában jelent meg, és szűk egy évet kellett várni a Count Me In lemezre. A Nuskullnak azt mondtad anno, hogy jobb, hogy így alakult, és a koncertek kerültek előtérbe, mivel össze kellett szoknotok, amit érdekes volt hallani, hisz mindannyian megjártátok már elég sok színpadot.

Azért akkor is béna, ha a harmadik koncerten átesel az énekesen. Én mindig túl is mozgom a dolgot, és ha hallottad volna az első, veszprémi koncertünket, te is azt mondanád, hogy nem volt jó. És ezt nem csak mi éreztük így, hanem mindenki. (nevet) A második már sokkal jobban sikerült. Más, mikor először adsz elő teljes számokat, meg kell szokni azt, ki, hogy mozog a színpadon, ki, hogy hallja magát. Szóval ki kell tapasztalni, miként koncertezel, nem mindenhol ugyanolyan a hangosítás, ugyanakkora a színpad, át kell esni ezeken a kezdeti nehézségeken. A zenekarozás nem csak arról szól, hogy felmész a színpadra, a kezedbe veszed a gitárt, eljátszod az anyagot, és kész. Össze kell hozni öt embert, elintézni, hogy mindenki időben odaérjen, mindenki összeszedje a cuccát, és berakja a kocsiba, ne kelljen megállni minden benzinkúton sörért, vagy épp pisilni, és a többi. Ezt kellett megszokni leginkább, nem is magát a színpadot. Nekünk szerencsére elég jól sikerült, dehát ismertük is egymást korábbról.

Ha már említetted, a Hatebreed-es fellépést, hogy sikerült?

Iszonyat jól, én leginkább azért imádtam, hogy legtöbben, akik lenn álltak a közönség soraiban, egyáltalán nem értették, hogy mit keresünk ott. (nevet) Amikor a Fish! előtt játszottunk, az is pont ugyanilyen volt, senki nem tudott minket hová tenni, király volt nagyon. A The Southern Oracle is fellépett aznap, szóval elég érdekes hármas volt ez így. Azt hiszem, majdnem telt házas volt az a buli, ami nyilván nem nekünk köszönhető, a Fish!-re nem az előzenekarok miatt mész, ők már kijárták maguknak ezt a nézőszámot, de én nagyon örültem annak, hogy meghallgattak minket. Van egy „megállapodás” zenekaron belül, hogy nem azt néztük, hogy összesen mennyien voltak benn a koncerten, hanem azt, hogyha többen voltak a végén, mint az elején, az már siker. Ha öten voltak kezdéskor és kilencen, amikor befejeztük, az számít. Nekünk az volt a fontos, hogy aki bejött, benn is maradt, és ez jó.  

Mit gondolsz, fontosabb, hogy élőben működjön a dolog, mint albumon?

Szerintem igen, de ebben valószínűleg nem egyezik a véleményünk a srácokkal. De én egy kicsit ilyen utópiában élek ezzel kapcsolatban, például egyáltalán nem szeretem a közösségi médiát, még mindig abban hiszek, hogyha neked tetszik a zenénk, akkor majd szólsz a barátaidnak, hogy jöjjenek el koncertre, ehhez nem kell facebook esemény, meg reklám. De ez az én tikkem, bennem még él a kazetta-másolós időszak romantikája.

Szerintem is teljesen más élmény úgy felfedezni magadnak egy zenekart, hogy élőben hallod először, félek, az utánunk jövő generációk ezt már nem fogják megtapasztalni.

Zalaegerszegen nőttem fel, és mi is azt csináltuk, hogy hétvégén minden koncertre lementünk, amire tudtunk. A mai napig bánom, hogy kihagytam egy bulit, pedig már nem is emlékszem, melyik zenekarról volt szó, de punkok játszottak, valahol a környéken lerobbant a buszuk, úgyhogy gyorsan felvették a zalaegerszegi klub tulajjal a kapcsolatot, hogy ha már itt ragadtak, akkor játszanának, ő pedig mindenkinek küldött egy sms-t, hogy „ma este ingyenes koncert, gyertek”. Négyen voltak ott, de azt mondják, életük koncertje volt. Mára már megváltozott ez valóban, de én nem sajnálom, hogy ma már másként működik, mert szerintem a fiatalabbakhoz így is eljut valahogy, ami érdekli őket, csak más módon, és ez egyáltalán nem rossz.

Az előadók is máshogy írnak zenét, rengeteg ilyen témájú cikket olvasok, és mindenhol az a tendencia, hogy kiadsz egy huszonhárom számos albumot, hogy eláraszd a Spotify-t, mindezt mondjuk kéthetes időközönként, egyesével publikálod, hogy könnyedén bekerüljön a különféle, tematikus lejátszási listákba. A The Brightest egyébként a második lemez „A oldala” csupán, hamarosan érkezik a „B oldal”, szintén négy dallal, és mi is azért szedtük ketté, mert így több mindenkihez eljut. Azt vettük észre, hogy hiába a Charlatan az egyik legkedveltebb dal az első lemezen, mivel ez az album utolsó tétele, a hallgatottsága jóval kevesebb, mert valahogy az első négy -öt szám végére elfogynak az emberek, nem hallgatják végig a teljes anyagot, ezzel sajnos nem lehet mit csinálni. Ezért célszerűbb egyszerre kihozni négy számot, mert azt valószínűleg jóval többen lepörgetik egyben. Úgy gondolom, már elég rég nincs jelentősége annak, ha egy teljes lemezen keresztül próbálsz elmesélni egy történetet, és az utóbbi időben ez nem is nagyon sikerült jól senkinek, szerintem. Ha egy albumon a hangulatot tudod hozni nyolc számon keresztül, az már király, de egy ilyen terjedelmű koncept anyagra ma már nem igazán van igény, azt hiszem. Ha belepörgetsz az új generáció zenéjébe, akkor láthatod, hogy olyasmit hallgatnak, ami minden percben más, ők már ehhez vannak szokva.

Tehát a kislemezeké és a szingliké a jövő…Szerinted ehhez mennyire kell alkalmazkodnia a mi közegünknek?

Ez attól függ, mik a célok, mit szeretnél elérni a bandáddal. Ha mondjuk azt szeretnéd, hogy nagyon sokan hallgassanak, annak teljesen más útja van, mintha csak meg szeretnéd mutatni, és eljátszani a zenédet, ha az előbbi a célod, akkor nyilván valamennyire alkalmazkodni kell a trendekhez. Ezzel egyáltalán nem azt szeretném mondani, hogy ez a megközelítés rossz lenne, sőt, szerintem borzasztó, ha valaki emiatt elítél egy bandát. Szerintem ünnepelni kell mindenkit, akinek olyan ambíciói vannak, hogy sok embert akar elérni a zenéjével, és ezt meg is teheti, mert ez baromi nehéz, tényleg. Ha valaki azt akarja, hogy az legyen az élete, hogy netalán tán megéljen a zenélésből, és ezt meg is tudja valósítani, akkor miért ne?  Én csak örülök neki, és nem sajnálom tőle. Szerintem én nem is tudnék olyan zenét írni, ami sokkal több mindenkihez szól. De nálunk egyébként nincs is kimondva kollektív cél, szerintem mindenkinek más, ami közös, hogy rengeteget szeretnénk koncertezni. Szeretünk jókat bulizni, néha túlságosan is, de azt, hogy a jelenlegi munkánkat lecseréljük erre, nem tudom elképzelni, és ahhoz, hogy ezt meg tudjuk lépni, nem is ez a fajta zene kellene.

2018 februárjában érkezett a Count Me In, amit Botlik Matyi közreműködésével a Grenma Stúdióban rögzítettetek. Új terep volt, ha jól tudom, mert azelőtt mindig a próbateremben dolgoztatok, számodra mi jelentette a legnagyobb kihívást a stúdiózásban, ha volt ilyen?

A kommunikáció. Szerintem elrontottuk azt, hogy zenekaron belül nem beszéltük meg, mit szeretnénk, hanem mindig, aki utoljára beszélt Matyival, változtatott valamit ahhoz képest, amit korábban mondtak neki, szóval neki volt a világon a legnehezebb dolga, hogy ezt összehozza, és persze végül sikerült is, de én akkor azt tanultam, hogy először a zenekaron belül kell tisztáznunk, hogy mit is szeretnénk pontosan, és kell egy konszenzus, nem voltunk erre felkészülve De egyébként izgalmas volt, tök jó volt ott felvenni mindent, klassz stúdiós környezet, amiben azóta sem volt részünk. Szerintem magunkhoz képest jól sikerült a rögzítés is, bár, ha a Matyit kérdezed, valószínűleg nem ezt fogja válaszolni. (nevet)

Szívesen mennénk még profi stúdióba egyébként, de mivel Dani csinálta az ORTK összes felvételét is, és fennálló ambíciója volt, hogy szeretne ezzel foglalkozni, és szerintem tök jó is benne, annyira aprólékos, hogy tényleg mindent meg tud csinálni ügyesen, a The Brightest kislemezt elejétől a végéig rábíztuk, és baromi jó élmény volt együtt dolgozni rajta. Hagytunk is rá elég időt, a dalok már vagy két-három éve megvannak, de király, hogy Daninak ezzel tudtunk lehetőséget adni a tanulásra, és nagyon szeretjük az eredményt.

És ezt vajon ő is így látja?

Az elején még biztos így gondolta, aztán amikor a verziószámokat lecserélték a dátumok, akkor kiderült, hogy ez hosszabb lesz, de inkább jót szerettünk volna, mint elhamarkodni a kiadást.

Neked melyik megoldás tetszik jobban?

Az utóbbi, de leginkább azért, mert tényleg jó volt látni, ahogy beletanul a dolgokba és élvezi, hogy ezt csinálhatja, de egyébként szeretem a klasszikus stúdiózást is, és amit egyszer szívesen kipróbálnék, hogy úgy mész le, hogy semmi nincs még megírva, és a helyszínen írod meg a teljes lemezt.

Számomra azért szomorú, hogy egyedül talán a Nuskull emlékezett meg róla érdemben, szerinted mi ennek az oka?

Úgy gondolom, a legtöbben arról írnak, ami menő. Bárhonnan nézzük, nekünk nincs akkora közönségünk, mint más magyar zenekarnak. Én tökre örülök, ha valaki ír rólunk, de az, hogy megjelent az új kislemezünk, valahogy nem számít akkora hírnek, hogy szélesebb körben foglalkozzanak velünk. Mindig várom egyébként, hogy valaki olyasmit kérdezzen, amit más még nem, mert sajnos, az emberek nem veszik a fáradtságot, hogy tájékozódjanak a kisebb zenekarokkal kapcsolatban, maximum valaki kirak egy hírt, amit a többi oldal átvesz. Itthon szerintem nincs meg a kultúrája a zenehallgatásnak, az emberek nyolcvanöt százaléka bekapcsolja a rádiót, és azt hallgatja, a maradék tizenöt százalék pedig megpróbál kutatni, és szétesik ezer millió darabra. De biztos eljön egy pont, amikor érdemes írni egy bandáról, és onnan kicsit könnyebb lesz.  

Mi az, amiért számodra kedves az első WISHES album és mi az, amit esetleg nem szeretsz benne?

Azért kedves, mert sok-sok év után az volt az első anyag, amit együtt írtunk. Az ORTK-ban például előfordult, hogy Dani simán végigírt egy teljes lemezt, mert rengeteg inspirációja volt akkoriban, amihez később valaki megírta a szöveget, és eljátszottuk. A WISHES-nek pont az a lényege, hogy közösen csináljunk valamit, szóval ott ültünk öten, és írtuk a számokat, ezáltal csomó olyan érzelem került bele, amit akkor átéltünk, ezért nincs is olyasmi, amit nem szeretek benne, valahogy tök természetes volt az egész alkotói folyamat. Számunkra egyébként is a kreatív rész fontos, a marketingben nem vagyunk erősek.(nevet)

Akkor az sem lehet véletlen, hogy egyedül jöttél el ide. (nevet) Megnéztem az Open Music Channel-es interjúval egybekötött koncerteteket, ott hogy éreztétek magatokat?

Igazából k*rva sokat beszélek, úgyhogy a többieknek ezzel nehéz felvenni a versenyt. (nevet) Tomi nem nagyon szeret beszélgetni, Bandi meg be volt gyulladva, és szegény a kérdések nyolcvan százalékára nem tudta a választ, de egyébként tök jól éreztük magunkat.

Mennyire komfortzónából kilépés egy stream koncert?

Nagyon. De igazából nem a stream mivolta miatt, hanem mert teljesen mások a körülmények, technikai szempontból. Fülmonitorozni kellett például, amit mi egyébként nem használtunk soha, és nem is ambíciónk a jövőben sem. Szeretjük, ha hangos a színpad, nyilván a hangmérnököknek erről más a véleménye. (nevet) De csak emiatt volt fura, és komfortzónán kívüli, egyébként így zenélünk a próbateremben is, szóval ebből a szempontból nem volt kihívás.

Mennyire tudják az ilyen online események pótolni az élő élményt?

Nem tudják, szerintem, nincs meg a megfelelő közeg. Egy csomó online koncertet megnéztem én is. A feleségem például imádja az Architects-et, és nekik volt egy nagyon profi streamjük, iszonyat jó minőségű koncertet csináltak, de hiába volt tökéletes minden, valahogy nem volt meg a koncert hangulat. Szerintem semmilyen élőzenei élményt nem lehet otthon úgy megélni, mint koncerten. Fellépőként sem ugyanolyan, van némi hiányérzet, mert nincs meg az energia, ami ide-oda áramlik. Úgy az igazi, ha ott vannak a barátaid, a közönség, és lehet együtt fejet rázni.

Te egyébként is mindig a közönség sorai közt töltöd a koncertet, előfordult már, hogy valaki nem vette a lapot és sikerül jól megrémíteni?

Szerintem biztos megijedtek egy csomóan, de belőlem ez spontán jön, ez nekem azt üzeni, hogy mi is pontosan ugyanolyanok vagyunk, mint mindenki más, és azért jöttünk, hogy ugyanolyan jó bulink legyen, mint a jelenlévőknek. Egyébként is szeretek beszélgetni, ha valaki odajön gratulálni koncert után, mindig próbáljuk marasztalni egy sörre, dumálni. Tök jó megismerni új embereket, Veszprémben és Dorogon is sokat lógtunk a helyiekkel.

Azért persze próbálunk a social media felületeken is jelen lenni, mindenkinek visszaírunk, de én mégis a személyes találkozásokban hiszek, ami nem annyira jó hír a bandámnak, mert én kezelem a facebookot. (nevet) Régebben meg is kaptuk, hogy rideg a kommunikáció, de mostanában megerőltetem magam, igyekszem bővebben fogalmazni, és még videók is készülnek.  Lehetne ezt jobban csinálni, de én inkább a zenébe, grafikákba tenném a kreativitásom, szeretek más kreatívokkal dolgozni.

Ha már szóba került a vizuál, a The Brightest borítóját Király Tomi (tetováló, Rooklet INK, ) készítette. Hogy kerültetek kapcsolatba?

Már elég régóta barátok vagyunk, ami azzal kezdődött, hogy elkezdtem nála varratni, elég sok tetoválásomat neki köszönhetem. Tetszett az ötlet, hogy több hardcore zenekar is tradicionális tetoválásokra hajazó borítókkal, pólómintákkal operál, így kézenfekvő volt, hogy őt keressük meg, a Courage-hez készült oroszlános pólónkat azóta is hiányolják. Egyébként is szeretünk itthoni művészekkel összedolgozni, mivel baromi fontos számunkra, hogy oda adjunk vissza, ahonnan kapunk.

Mit gondolsz, ti most ott tartotok a WISHES-el, ahol lennetek kell?

Szerintem mindig van hová fejlődni, nekünk is megvan, min kellene még dolgozni, mit lehetne jobban csinálni, miben lehetne ügyesebbnek lenni. Nyilván minél több embert szeretnénk elérni, és jó lenne többeknek játszani, ezt leginkább koncertek útján igyekszünk elérni, szeretnénk, hogy az emberek eljöjjenek és jól érezzék magukat. Azt nem tudom elképzelni, hogy minket azért hallgasson meg valaki, mert vagyonokat költöttünk facebook hirdetésekre. Azzal sincs baj, de az tőlem speciel nagyon távol áll.

Mi a következő lépés a WISHES számára?

A legközelebbi, hogy kihozzuk a lemez második felét, a címe The Strongest, érdekesség, hogy a két borító kiegészíti majd egymást, és merch-el is készülünk hozzá. A The Brigthest-re a dallamcentrikusabb négyes került fel, a The Strongest a húzósabb dalokat fogja tartalmazni, (amiről időközben a Curiosity című tétel már június 25-én debütált egy szövegvideó kíséretében, amit meg is nézhetsz alább – a szerk.), aztán jó lenne elindulni végre koncertezni is, van egy listánk, rengeteg helyre szeretnénk eljutni. Jó lenne visszamenni Székesfehérvárra, a Nyolcasba, nagyon szeretjük, valamint Dorogra. Szívesen játszanánk az új Dürerben és a Robotban, illetve körvonalazódik pár külföldi terv is.

A végszót is neked adom, én köszönöm nagyon?

Inkább kérdeznék, nagyon kíváncsi lennék, hogy olvassátok-e a szövegeket. Olyan országban élünk, ahol az emberek előszeretettel helyezik a negatív dolgokat előtérbe, valahogy szeretnek szenvedni. Azt gondolom, mi mindig próbáltuk azt közvetíteni, hogy nem minden a nyűglődésről szól, remélem, sikerült.