VolumeFeeder (balról jobbra): Balázs Imi (gitár, ének), Jaksa Robi (dob), Drahota Geri (basszusgitár)
 Fotó: Szilágyi Gergely

Hódmezővásárhely fenegyerekeit már elég rég szeretném elcsípni, örülök, hogy legutóbbi, budapesti koncertjük előtt személyesen sikerült összeülni, ezúton is hála és pacsi a Witch Bone Gardennek  és a The California Nightmares-nek, hogy átengedték a backstage-et nekünk egy órácskára. Nem is hinnéd, mennyi sztori elfér egy órában... De ne is hidd, olvasd, úgyis kell valami elfoglaltság az önkéntes szobafogságra...

Na srácok, felütésként elmesélitek, hogy fest a koncertek előtti pár óra, amikor épp nem interjút adtok?

Imi: Irgalmatlan rohanás.

Geri: De igyekszünk megérkezni időre, mindenhova. Attól függ, hol van a koncert.

Robi: Meg mikor van. Ha pénteken, akkor, mivel mindenki melózik, parádés eljutni időben bárhová is.

Imi: De eddig mindig sikerült szerencsére.

Geri: Mint legutóbb Szegeden, ahol egy szerda este játszottunk. Oda konkrétan három helyről mentünk, külön. Imi utazott egyedül Hódmezővásárhelyről, Robi Kaposvárról, mert akkor épp ott dolgozott, én meg Budapestről, mivel már itt élek egy ideje, de megoldottuk.

Robi: Ha épp nem az ország három különböző pontjáról indulunk, általában úgy szokott lenni, hogy Imi meg én együtt megyünk, Geri meg különcködik. (nevet) Szóval, ha nincs interjú, igazából lazulunk, megiszunk egy-két sört, ismerkedünk, hülyéskedünk a többi zenekarral, esetleg csajozunk. Mármint én, a többiek házasok. Bár ők csajoznak a legtöbbet, már ha a lányok elkísérik őket.(nevet)

Azt hiszem, egy 2003 óta létező zenekart nem igazán kell már bemutatni, de szeretném, ha mesélnétek azokról, akik mindig elkísérnek benneteket és segítenek, hisz, ha jól tudom, vannak egy páran.

Imi: Itt van mindjárt Megyeri Jani, aki körülbelül másfél éve segít minket.

Geri: Időt, energiát és pénzt nem kímélve, ránk szenteli az idejét.

Robi: Vele is van úgy, hogy az ország másik feléből jön, mégis ott van, szóval, tulajdonképpen, mint második apánk, igazgatja az utunkat. Hangosít, irányít.

Geri: Aztán jönnek a szíveink csücskei, a feleségek, Nórika és Mesike, ők, mint jegyszedők, merch-ösök, roadok, néha sofőrök, ott vannak velünk jóban-rosszban. Elképesztő toleránsak, amit ezúton is rettenetesen köszönünk nekik.

Robi: Szóval, úgy működik az egész zenekar, mint egy nagy házasság. De csajok, én szingli vagyok, bármikor jöhettek pakolni. Önéletrajzokat a volumerobi@gmail.com-ra várom.(nevet) Visszatérve, nem feledkezhetünk meg Sánta Zoláról sem, aki a koncertek leszervezésében segít rengeteget, mint háttérember.

Geri: Őszintén, a koncertszervezés az egyetlen dolog, amit egyikünk sem csinál szívesen. Régen nem fektettünk ebbe annyi energiát, megvártuk, míg hívnak, de így is mindig kijött havi egy buli. Tavaly volt 32 bulink, ami rekord, azelőtt évi 10-12 esemény volt az átlag, de az már k*rva régen volt. De azért vannak állandó látogatók a koncertjeinken, akik támogatnak minket, úgyhogy valakiknek azért csak tetszik, amit csinálunk. (nevet)

Akkor maradjunk még egy kicsit a k*rva régi időknél, a 2000-es éveknél. Miként emlékeztek vissza a hódmezővásárhelyi „rock életre”?

Robi: Akkor még volt, és jó volt. Főleg, mielőtt még mi elkezdtük ezt az egészet, működött az a bizonyos Metró (volt Metripond) klub, amit már azóta lebontottak vagy 15 éve, szinte minden műfaj képviseltette magát, a death metáltól a punkig. A gond az, hogy már, amikor mi elkezdtünk 2006-ban aktívan zenélni, kicsit kisebb lángon égett a dolog. A Metró bezárt, kevesebb lett a klub, de rengeteg próbálkozás volt, mi is próbáltunk zenekarokat hozni, nem csak a környékről, így volt VL45, és Shapat Terror buli is, például.

Geri: Igény és helyszín is volt rá. Pont most a legutóbbi székesfehérvári bulink kapcsán került szóba, hogy milyen jó, hogy náluk még mindig több hely van, ahová szervezni lehet, Az a baj, hogy Vásárhelyen már egy sincs, és az igazság, az, hogy nincs is kinek szervezni. Ugyan már nem élek ott hat éve, nem vágom teljesen a helyzetet. Szegeden sincs annyi lehetőség, az a poén. Pont erről beszélgettünk a szegediekkel is egyébként, hogy ahhoz képest, mekkora élet volt 10 éve, most van mondjuk a Rock Klub, a Grand Café és pár hely, ami még esetleg szóba jöhet, de ennyi. Visszatérve Vásárhelyre, voltak egyébként tök jó, eredeti zenét játszó bandák, mint az Active Coma például, amit rettenetesen szeretünk. Ők ma léteznek is meg nem is, mert az énekesük, Patrik már Írországban él több, mint 10 éve.

Robi: Meg ugye ott volt a Swamp zenekar is!(nevet)

Geri: Igen, aki nem tudná, azok mi voltunk, mielőtt átneveztük a zenekart. De vannak/voltak még olyan helyi legendák, mint a Végletek, a Lecsa-Punk, vagy a Nebron. Meg ugye ott van Lányi a Kozmixból, meg Jappán a Heaven Street Seven-ből.

Robi: Igen, vannak itt gyöngyszemek, csak nem biztos, hogy megmaradtak, ma már az a baj, hogy nem sok olyan zenekar van, aki aktívan ad koncerteket manapság, maximum a próbateremben, vagy a garázsban zenélgetnek, maguknak.

Vajon ez összefügg azzal, hogy a fiatalok elmennek külföldre, vagy a nagyobb városokba tömörülnek?

Robi: Össze, mivel lecsendesült egész Hódmezővásárhely, a fiatalok, akik itt maradtak nem nagyon tudnak máshová menni, mint kocsmázni.

Geri: Amikor hazalátogatok, mi sem tehetünk mást, de az a baj, hogy a régi lebújok, kocsmák, ahová nagyon szerettünk járni, és mindig volt valami buli vagy rock disco, már bezártak. Sajnos egy csomó városban ez van, ha belegondolunk, Kecskeméten is igazából egy hely maradt.

Robi: Anno Szarvason is rengeteg bulink volt, de sajnos valóban úgy fest, hogy a Dél-Alföld teljesen behalt. Szerintem leginkább azért, mert ide Budapestre központosult minden. Itt azért bőven akad klubokból és zenekarokból is, jóval több a lehetőség.

Hangzók. Ugyan a hivatalos VolumeFeeder bemutatkozás 2011-re tehető, még Swamp néven 2008-ban adtátok ki az első demótokat. Miként emlékeztek vissza a Soulshades-re?

Geri: Igen, hát, se zeneileg, se hangzásban, se semmiben nem az igazi, korábban próbálkoztunk házi rögzítéssel, de elég bénák voltunk, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy nem igazán sikerült. Aztán végül megnyertünk egy tehetségkutatót Szentesen, ahol 20 óra stúdióidőt kaptunk, amiből végül 14 óra alatt sikerült felvennünk azt a négy dalt, azt hiszem.

Imi: Látszik is!(nevet)

Robi: Hú, ne is mondd…Se tak-jel, se semmi, meg egyébként is szartam az egészbe, de jó is volt, az aranykorunk…(nevet)

Imi: Amikor még tudtunk és szerettünk zenélni, ma már mindent a pénz motivál…(nevet)

Geri: A lényeg, hogy nem is igazán tartjuk számon a diszkográfiánkban. Ugye 2011-ben váltottunk nevet, ezt meg 2008-2009-ben vettük fel és semmilyen téren nem a mai zenénk.

Robi: Igen, meg amikor ’11-ben felvettük az első úgymond professzionális anyagot Szegeden, Vári Gabinál (ének, gitár – Dystopia), úgy voltunk vele, hogy még most váltsunk nevet, hogy ne legyen kavarodás. Egyébként sem szerettük már nagyon a Swamp nevet, ezáltal be lettünk skatulyázva a stoner műfaj alá, mert ugye a mocsár az csak stoner lehet…Meg legalább teret tudtunk adni a Red Swampnak, akik ugye szintén Swampként kezdték. (nevet)

Na igen. Ahogy említettétek, 2011-ben ki is jött az első EP, mennyire jellemző rátok ma a Middle Finger attitűd?

Imi: Hozzáállásban abszolút, nem szarozunk, odabaszunk.(nevet)

Geri: Igen. Zeneileg az is más, mint a legutóbbi album, de ez az attitűd ugyanúgy jelen van. Most is felmegyünk a színpadra, összedobjuk a cuccot, aztán hadd szóljon. Aki járt koncertünkön, tudja, hogy a zenélést komolyan vesszük, de magunkat nem. Nem igazán érdekel bennünket, hogy ki mit gondol rólunk. Szerintem sokkal jobb az, ha az ember lazábban veszi a dolgot és nem az van, hogy pózba vágja magát a színpadon, és megjátssza, mennyire kemény. Imádom a black metalt egyébként, meg az ehhez társuló attitűdöt, de amikor valami gebasz van, mondjuk beszarik a gitár, vagy bármi, azt nem nagyon tudod szerepben maradva lereagálni. Kivéve Abbath-ot persze. Szóval nálunk, ha valami gond van, azt el lehet poénkodni, és nem az van, hogy csak állunk a színpadon, mint a f*sz, hogy akkor most mi lesz…

Robi: Így van, ez működik. Igazából 20 éve ismerjük egymást, úgyhogy egymást is leszarjuk, ebből baj nem lehet! (nevet)

A második EP 2013-ban érkezett, ezt is Vári Gabinál vettétek fel, miként emlékeztek vissza a stúdiózásra?

Robi: A Crowns and Chains már jóval gördülékenyebben ment, Gábor is sokat fejlesztett addigra a stúdióparkján és már ekkor, 2013-ban főállásban tolta. Ez volt a fő különbség a két alkalom közt szerintem, egyébként abszolút kellemes légkörben, baráti hangulatban telt a stúdiózás, ismertük már őt korábbról.

Geri: Ma meg már full profi, rengetegen keresik meg külföldről is és nagyon megérdemli, rettenetesen tehetséges. Egyébként a Dystopia volt valamilyen szinten a nagy tesó, játszottunk is együtt többször, szóval a közös hullámhossz már megvolt az elejétől. 2006-ban koncerteztünk együtt először Vásárhelyen, azóta is barátságban vagyunk. Rajtuk kívül még a már említett Active Coma volt ilyen meghatározó élmény, annyira jó volt élőben. Aztán láttuk a Dystopiát is és úgy voltunk vele, hogy azt a k*rva, lehet ezt így is csinálni: profiként. Hoztak komplett cuccot, bemikrofonozták a lábdobot, pedig kicsi hely volt. Akkor jöttünk rá, hogy nem csak úgy lehet koncertezni, hogy a sarki kocsmában arrébb tolják a billiárd asztalt, hogy akkor tessék, ott a placc, zenélhetsz…

Robi: …Vagy még el se tolják a billiárd asztalt…

Imi: Mert az a színpad…(nevet)

Mindkét EP fogadtatása igen pozitív volt, van ma valami, amit változtatnátok ezeken?

Geri: Őszintén szólva nincs. Akkor és ott, az jó volt, ma is simán felvállaljuk.(nevet)

Robi: Maximum a nevünket, újra.(nevet) Viccen kívül, a Crowns...-ról a mai napig eltoljuk mindhárom számot, megütik a mostani szintünket szerintem, és szeretjük is játszani. Ezeket előszeretettel kérik is, bár van, hogy nem vesszük elő, mert nincs rá idő.

Ha már itt tartunk, mennyi idő alatt „játszotok ki” egy-egy anyagot?

Robi: A legelsőről egyet vagy kettőt szoktunk játszani, a Crown…-t, mint említettem, el szoktuk tolni, ha full szettet vihetünk. Tavaly jártunk a Szimpla Kertben, ahol egy este egyetlen zenekar lép fel. Ott elővettünk jó pár régi számot is, hogy kitöltsük a rendelkezésünkre álló időt.

Geri: Így van, úgyhogy akkor eltoltuk az összes dalt, amit élőben szoktunk játszani, meg amit fel is vállalunk, egy óránk volt rá, ez 14 vagy 15 számot jelent. Az egy meglepően jól sikerült buli volt különben, teltház. Eléggé szürreális is, mert Budapest közepén játszottunk és angolul kellett konferálni, rengeteg külföldi volt, magyar alig. Hatalmas élmény volt, Gődér Csabinak, aki szervezte a koncertet és régi ismerősünk, azóta is hálásak vagyunk. Pedig először nem is akartuk elvállalni, mert nem volt elég hosszú programunk.

Robi: Akkoriban kezdtünk újra koncertezni, úgyhogy féltünk még bevállalni egy egész estés bulit, nem volt elég műsoridőnk, szóval abszolút rajtunk állt a dolog, nem a Csabin, de aztán mégis sikerült egy egyórás szettet összehozni, úgyhogy megcsináltuk.

És milyen jól tettétek! Térjünk rá a klipekre, az Unrealityhez készüt az első, miként emlékeztek vissza a forgatásra?

Geri: Az érdekes volt, mert pont akkoriban fejeztük be a Middle Finger… felvételeit, de még nem adtuk ki. Egy srác, Dallos Gabi ránk írt, hogy lenne egy tehetségkutató, amire klippel lehetne nevezni, tetszik neki a zenénk, úgyhogy szívesen csinálna nekünk egyet. Megbeszéltük, hogy mi már valamelyik friss dalhoz szeretnénk klipet, megegyeztünk, úgyhogy lejöttek, egy napot töltöttek velünk, rögzítettek pár felvételt rólunk a volt próbatermükben, tök profin álltak hozzá. A sztori részét viszont külön, Budapesten forgatták le, mi a szereplőkkel nem is találkoztunk.

Robi: Elmondtuk, hogy miről szól a zene és körülbelül mit szeretnénk, hogy benne legyen, ő meg megvalósította, voltak vicces dolgok, de első klipnek tökéletes. Nekem az tetszett a legjobban, hogy mindenki olyan szexin nézett ki.(nevet)

Mit gondoltok, már 2011-ben is fontos volt, hogy egy zenekar vizuálisan is meg tudja magát mutatni?

Robi: Figyelj, szerintem egy olyan zenekarnak, aki tényleg ambiciózus és érvényesülni is akar a zeneiparban, undergroundban, akárhol, muszáj vizuálisan is jelen lenni, hogy ne csak hallják, lássák is, ez egyfajta presztízs, és lehet terjeszteni is. A csajok is látják, hogy fú, milyen szexi pasik, meg a srácok is mondják, hogy hú, én is ilyen menő körszakállat akarok, vagy mit tudom én.(nevet)

Geri: Én is megfigyeltem a koncerteken, hogy ugyan ismerik az emberek a legtöbb számot, mikor a Castigated jön, akkor mindenki egyből tudja, miről van szó, valószínűleg azért, mert van klipje. Biztos magadon is tapasztalod, hogy az jobban megragad, amihez vizuális élmény is társul, mert tudod mihez kötni a zenét. Gondolom ezért is jellemző, hogy egyre többen csinálnak klipet a single-ökhöz, hogy legyen mozgóképes tartalom is mögötte. Van, hogy már művészi szintre viszik ezeket a dolgokat, van akinek jól is áll. Na, mi nem az a zenekar vagyunk, persze soha ne mondd, hogy soha!

Ha már szóba került a Castigated, erre a klipre jó sokat kellett várni, de megérte, szerintem, ha jól tudom a stúdió session alatt készült a No Silence-ben.

Geri: Igen, már nagyjából felvettük az albumot. Van egy nagyon tehetséges fotós ismerősünk, Kis Olivér, ő hozott mindenféle eszközt, hogy rögzíteni tudjuk a videót. Mindenképpen akartunk egy klipet a dalhoz, ha jól emlékszem, először egy „play through” videóban gondolkoztunk, végül stúdióklip lett belőle. A stúdióban a kedvesem, Emese és Olivér két kamerával rögzített egy csomó mindent, szóval volt bőven jó alapanyag, ebből pedig Kispál Laci vágott össze egy szuper videót. Van sajnos egy kiadatlan klip is, csinálni akartunk egy 360°-as videót is, de sajnos nem sikerült összehozni.(nevet)

Maga a stúdiózás is úgy zajlott, hogy egyben játszottátok fel, vagy más volt a munkafolyamat?

Geri: Nem, általában a dobfelvételekkel kezdünk, aztán jön a többi hangszer. Legtöbbször az éneket szokták utoljára hagyni, de Siminek tök jó ötlete volt, hogy, ha már van olyan dal, amihez megvan a végleges énektéma, akkor azt célszerű egyből felvenni, hogy Iminek ne az utolsó két napban kelljen felénekelnie a teljes anyagot. Így jobban is haladtunk, meg neki sem volt annyira megerőltető.

Imi: Így van, így csak számonként ment el a hangom.(nevet)

Robi: Mondjuk így is voltak meglepetések egy-két számnál, ahol még sosem hallottuk előtte, hogy énekli, hogy úr isten, ez tényleg az Imi?!

Geri: Igen, mert neki már megvolt a téma, csak próbán nem játszottuk el.

Imi: Igazából direkt nem árultam el.(nevet)

Robi: Igen előjött az Imi másik személyisége.(nevet)

Imi: Ja, a Zoli, a Balázs Zoli.(nevet)

Geri: Szóval, külön játszottunk fel mindent, mi sajnos nem vagyunk annyira precízek, hogy egyben felmenjen, akkor szerintem sokkal több utómunka lenne vele.

Robi: Még nem próbáltuk ki egyébként, na majd a következő albumon…

A The Element of Fire szerintem egyébként esélyes a legjobb debüt album kategóriában a hangsúlyon, elég fasza kritikákat kapott mindenhonnan.

Geri: Rettenetesen jól esnek a pozitív visszajelzések, hogy az embereknek lejön, hogy mennyi munkát beleraktunk a lemezbe, ezért is érdemes volt. De én sokszor nem tudok mit kezdeni azzal, amikor odajönnek koncert után, hogy mennyire királyak vagyunk, meg ilyenek. Nem azért, mert arrogáns köcsög vagyok, hanem mert már közel 20 éve ezekkel a barmokkal zenélek, és nekem olyan, mintha mindig is ugyanezt csináltuk volna. Az albumról meg nyilván úgy érezzük mi is, hogy jó lett, de azért ennyire pozitív fogadtatásra egyáltalán nem számítottunk.

Robi: Igen, nekünk talán az tetszik benne, hogy más stílusú lett, mint a korábbiak, pedig semmi tudatosság nem volt ebben, nem beszéltük meg előre, hogy akkor most másmilyen legyen, hanem tök spontán volt az egész, én meg is lepődtem magunkon, hogy mennyivel progresszívabb, mint az elődje.

Imi: Igazából annyi volt a megállapodás, hogy nem akartuk ugyanazt játszani már, mint a Crowns and Chains-en.

Geri: Ugye, több, mint négy év kihagyás után, ’17 decemberében álltunk össze újra, akkor volt az első próbánk és nem akartunk semmit sem erőltetni. Tök természetesen jöttek ezek a témák, elég bénának éreztük volna, ha a régi dolgokat erőltetjük. 

Ha már szóba került, mennyire érződött a kihagyás?

Robi: Maximum kicsit jobban fájt a derekunk.(nevet)

Imi: Igen, a merevedés átvándorolt máshová...(nevet)

Geri: Ahhoz képest, hogy négy és fél évig nem próbáltunk és játszottunk együtt, egyáltalán nem. Bár mindenkinek megvoltak az egyéb elfoglaltságai, de az egy másik történet. Imi meg én mondjuk nem voltunk túl aktívak zeneileg. Amikor újra összejöttünk, olyan volt, mintha abba se hagytuk volna.

Robi: Ott dőlt el az egész, hogy az első közös próba után olyan volt, mintha előző nap próbáltunk volna utoljára, ösztönösen jött, ami azelőtt volt. Annyit beszéltünk meg, hogyha folytatjuk, akkor csináljuk, teljes gőzzel. Szóval sok mindent nem beszéltünk meg, de mégis. Nem volt erőltetett, de azért erőltettük.(nevet)

A teljes gőz nyomott hagyott a koncertnaptáratokon is, főleg a tavalyin.

Robi: Igen, ’18-ban még azért annyira nem voltunk aktívak, Zola sem volt még akkor a segítségünkre a szervezésben és nem volt Janink sem. Az év őszén kezdtek beindulni a dolgok, akkor fonódtak össze a sorsaink ezzel a két fantasztikus emberrel.

Geri: ’18 májusában, a Haw-val és a Shapat Terror-ral volt az első közös bulink a leállás után. Most tippelek, de utána 8-10 koncertünk volt körülbelül az év hátralévő részében.

Robi: Ami rettenetesen jól esett, hogy amikor bejelentettük, hogy újra aktív a zenekar, rengeteg megkeresést kaptunk, régi ismerősöktől. Jó érzés volt, hogy nem felejtettek el minket. Szerintem 2018 még az útkeresés időszaka volt, illetve mi is próbáltuk felkészíteni magunkat arra, hogy fizikailag is bírjuk ezt az egészet, aztán 2019 tavasza óta úton vagyunk, és tényleg szinte minden hétvégén koncerteztünk. Talán a tavalyi ősz volt a legdurvább, akkor volt olyan, hogy három héten keresztül pénteken és szombaton is játszottunk, azért az úgy elég brutális volt. Szóval, amit megbeszéltünk, tartottuk, tényleg teljes fordulatszámon pörgünk.

Ugye ezt a turnét már Zola segítségével hoztátok össze, mennyire vonódtatok bele a szervezésbe, mert ez hatalmas meló lehetett ám.

Geri: Minimálisan. Úgy zajlik a dolog, hogy van egy közös facebook csoportunk, ahová ő bedobja, ha jön egy lehetőség a dátummal, helyszínnel, mi meg rábólintunk. Kivéve, ha halaszthatatlan dolgunk van. Mindhárman dolgozunk emellett, de a koncerteket próbáljuk megoldani mindig. Az időbeosztás a lényeg, meg hogy mobilis legyen az ember. Például, amikor 2018-ban az Alpárfeszten játszottunk hajnalban, nekem vissza kellett érnem reggel 6-ra Budapestre dolgozni, autó nélkül ezt nehéz lett volna megoldani. Mi még mindig vagyunk annyira elvetemültek, hogy képesek legyünk meló után elmenni koncertezni, majd másnap vissza dolgozni, ezt csak így lehet csinálni, ha 100%-ot beleteszel.

Robi: Igazából az a durva, hogy turné alatt napi kapcsolatban vagyunk, koordináljuk egymást és a saját lépéseinket. Ha le is van szervezve a buli, még oda kell jutni, össze kell dumálni a többi zenekarral, ki mit visz, stb.

Geri: Szerintem az a titka az egésznek, hogy csak hárman vagyunk. Ha hattagú zenekar lennénk mondjuk, és hatan hat felől érkeznénk, az rengeteget bonyolítana a dolgon. Azt gondolná az ember, hogy nehéz, de ebben a felállásban egyáltalán nem.

Robi: Pontosítok, akkor nehéz, ha nincs kedved. Amikor úgy állsz hozzá, hogy akarod csinálni és ez kikapcsolódás és nem teher, menni fog.

De azért gondolom, ha valaki a maximumot akarja ebből az egészből kihozni, annak fontos, hogy legyen egy „külsős”, aki a koncertszervezésben segít?

Geri: Bizony, én biztos, hogy nem tudnám csinálni a jelenlegi elfoglaltságaink mellett, Zola hatalmas terhet vesz le a vállunkról ezzel, amit nem tudunk neki elégszer megköszönni.

Robi: Szerintem egyikünk sem tudná. Rettenetesen hálásak vagyunk Zolának, hogy ő ezt 0-24-ben nyomja. Olyan elvetemült, hogy, ha éjfélkor kap egy infót, egyből küldi, vagy felhív, szóval ugyanolyan idióta, mint mi. Ez a titka, hogy hülye legyél. De komolyan, ha nem vagy egy kicsit bekattanva, nem is lehet ezt csinálni.

Geri: Egyébként, ha szóba jön, hogy zenélek, a munkahelyen, vagy akárhol, úgymond „normális közegben”, nem tudom úgy elmagyarázni az embereknek, hogy miről is szól ez, hogy ne nézzenek komplett hülyének ezért. Nem értik, hogy miért költök vagyonokat a cuccomra, miért baszom el erre az időm… Én úgy gondolom, mindenkinek kell valami kreatív elfoglaltság, de sokan nem értik meg, hogy itt szimplán arról van szó, hogy nekem ez fontos.

Kicsit könnyedebb téma, hogy sikerültek az eddigi, 2020-as bulik?

Geri: Jól! Jártunk Fehérváron, Kiskunfélegyházán, Szegeden. Most inkább a kevesebb több a stratégia.

Robi: A tavalyi évet nagyon meghúztuk koncert számban, és van is pozitív hozama, ami érződik a mostani turnén. Egyre több reakció van, egyre többen jönnek el a bulikra, jobban ismerik a nevünket, többen figyelnek fel ránk. Lassan, de biztosan megyünk előre.

Akkor most egy kicsit nehezebb feladat, ha az eddigi összes buliból egyetlen egyet kellene kiválasztanotok, melyik lenne az?

Robi: Nagybánya!

Geri: Igen, az emlékezetes volt. Kalandos történet, messze is kellett menni, nem volt sok információnk a buliról, útközben derült ki ez, meg az, a lényeg, hogy fura volt, nem igazán tudtuk hova tenni a dolgot, mire számítsunk, a végén azt hittük, nem is fogunk játszani.

Robi: Totál kaotikus volt az egész, az információk alapján arra gondoltunk, hogy kiérünk, és nem lesz ott semmi. Aztán kiderült, hogy ez egy titkos klub, titkos koncert, ezért fogalmaztak szűkszavúan a szervezők, nem volt esemény, semmi. Aztán amikor megérkeztünk, és személyesen elmagyarázták, mi van, megértettük.

Geri: Egyből a helyére került minden. Maga a buli kurva jó volt, ez volt tavaly decemberben, az év utolsó koncertje. Szerintem a pályafutásunk rekord ideje alatt sikerült bepakolni, beállni és lenyomni a koncertet, 22:00-kor abba kellett hagyni a zenélést. Amilyen nehezen indult, olyan jól sült el végül.

Robi: Pedig majdnem visszafordultunk a határnál!(nevet)

Még jó, hogy nem tettétek. A végszót is nektek adom, részemről köszönöm, nagyon!

Imi: Mindenkinek köszönjük szépen, hogy támogatja a zenekart, eljön koncertekre, velünk van és mellettünk van!

Geri: Meg mögöttünk és előttünk.

Robi: Puszi mindenkinek, csókolunk titeket, szeretet van!

Oldalak:

https://www.facebook.com/volumefeeder/

https://volumefeeder.bandcamp.com/