"Igazi groove-os, csatornapatkány, urban underground shit, némi öniróniával" - Bull Ball - interjú (2026)
Fotó: Benkő Renáta
Mint említettem volt, a Bull Ball Too Late Came Too Soon albuma volt tavalyom, „hú bammegje”! Úgyhogy adta magát, hogy a srácokkal egy virtuális beszélgetés formájában is kivesézzük a zenekar eddigi történetét, és körülírjuk, mi is lehet az a bizonyos Bull Ball-életérzés…
Örömmel köszöntelek Benneteket a Mögött blogon! Hogy alakul az évkezdés?
Renátó: Bondzsornó! Az év vége után kicsit lehuppanunk a fehér mázas hokedlire, a Karancs tűzhely mellé a konyhában, veszünk pár nagy levegőt az ijedtségre, elszívunk egy doboz multifiltert, és várjuk a Letters videóklipjének lecsengéseit, nagyjából így.
Tavaly sem unatkoztatok, kijött a második BB-lemez, amin, ha jól tudom, már elég régóta dolgoztatok. Hogy telt a megjelenés előtti este?
Renátó: Fú, hát én eljutottam valami paranoiás arc szintjére az azt megelőző napokban. Csak hallgattam a dalokat oda-vissza mindenféle eszközökön: Thomson hifitornyokon, Aiwa walkmaneken…Mindent szarnak hallottam, nem voltam biztos a sorrendben, a sok „ide kellett volna még ez, oda lehetett volna még az”-tól egyszer csak kisült az agyam, aztán elfogadtam, elengedtem, rendben lesz. Így az utolsó este már csak hátradőlve, megbékélve a sorssal, vártam, hogy útnak induljon az éterbe.
Máté: Nekem az egyetlen nem hangszeres beltagként, már évek óta volt rálátásom a hivatalos beiktatásom előtt a Bull Ball humánerőforrás árámlására is, illetve, a dalok fejlődéstörténetére. Emlékszem, hogy az új lemez dalainak jó néhány demóját már hallottam, amikor még én is zenekaroztam (Tündérvese), és az ottani és akkori saját lemezünket demózgattuk mi is, csak mi épp Hangfoglalós határidőre gyártottunk lemezt (Körbezárul) aztán, nagy hirtelenséggel. De a lényeg, hogy már azokból a demókból tudtam, hogy ezt a Bull Ball-lemezt nem szabad majd elfuserálni megjelentetés szempontjából, mint az előzőt, amit én szintén kárnak gondolok– ebben van köztünk némi véleménykülönbség Renátóval–. Azt hiszem, hogy az ezekről vallott elveim túl sokszori ismételgetésének köszönhetően nyertem meg magamnak a menedzser címet.
Adrián: Ahogy az lenni szokott, a legkisebbtől az általam ismert legnagyobb előadókig, voltak utolsó pillanatos megfejtések, de a végére valahogy helyreállt minden.
Fotó: Járosi Alina
Ha két szóval kellene jellemezni a lemezkészítés időszakát, mi lenne az?
Renátó: Én le tudom szűkíteni egyre is: tanulságos. (Mindennemű szarkazmustól mentesen!)
És bővebben?
Renátó: Belőlem abszolút vegyes érzelmeket váltott ki ez az időszak, de szerintem ez teljesen normális, hiszen (a mi esetünkben általában) éveket ölel fel egy ilyen folyamat, történt egy-két nagyobb rossz, de közben egy csomó apró, jó dolog is, így kábé egálban vannak. 2018 őszén kijött a Gratitude, majd Leva csatlakozott hozzánk, és az addig demózgatott dalokkal kézen fogva született meg a döntés, hogy akkor induljunk el egy újabb anyag felé. 2019 elején édesanyám elhunyt külföldön, teljesen váratlanul, ebbe most nem mélyülnék bele jobban, de elég bonyolult időszak volt érzelmileg, és az ezzel kapcsolatos ügyintézés tekintetében egyaránt, nem mellesleg, kicsit kiestem a zenekari flowból.
2020-ban a COVID sepregetett végig, közben háromszor költöztünk próbatermekből, végül, a gitáros személyének változása teljesen átformálta az addigi dalok nagy részét, arról nem is beszélve, hogy ott voltak még mindnyájunk számára az egyéni, napi szintű dolgaink, melyek szintén nem elhanyagolhatóak.
Mindennek tükrében ezen helyzetek jó része, amellett, hogy megterhelő, végtére is pozitív változásokat hozott, újra „jelent” teremtett ennek a projektnek. Adtunk koncerteket, megjelent egy kislemez, majd egy nagy(obb), készültek videóklipek, egy elég ütős remix, merch-eket vásároltak tőlünk emberek, megismertünk más szakmabélieket, előadókat, akikkel megoszthattuk a színpadot, szóval izgalmas volt.
Adrián: Valóban nagyon tanulságos időszak volt, sok-sok felesleges körrel, és sok-sok felemelő élménnyel. Szerintem ennek az időszaknak tökéletes lenyomata ez a lemez.
Ahogy olvastam, elég szép visszajelzésekre talált az anyag. Volt olyan, ami különösen kedves nektek?
Renátó: Számomra talán nem is a leírtak, inkább a koncerteken gyűjtött tapasztalatok a legkedvesebbek, látni, hogy az alap „haveri” bázisod mellett vannak új és visszatérő, „külsős” arcok, akik valódi, megfogható érdeklődést mutatnak a produktumod irányába. A közönség az, akikért igazából érdemes csinálni.
Máté: Egyszer a BARhole-ban is odajött hozzánk egy random arc, aki a klipből ismerte fel Renátót és elkezdte magasztalni, hogy mekkora téma az a riff a Lettersben. Általában egyébként a klipes dalokra jönnek mindig nagyon meglepő arcoktól, meglepően pozitív visszajelzések. Például a Pack It Up alá kommentelt a Slow Village is. A Rise & Fallnál pedig neves hangmérnök magasztalta az egész soundot. Nekem ott az volt még szuper visszajelzés, amikor Man + Machine elvállalta a remixet a javaslatomra, mert meghallotta benne azt, amit nekem maximum csak a lelki füleim hallottak. Amúgy a Tour Van az a szám, ami a kimutatások alapján még kiemelkedő hallgatottságot mutat a többihez képest, és azt hiszem, értem mi az ereje annak a dalnak is.
Szerintem egy igazán hiánypótló, többdimenziós síkon működő kiadványról beszélünk, aminek olyan, pozitívnak ható kisugárzása van, ami mosolyt csal az arcodra, még akkor is, ha a mondanivaló ezt nem feltétlen indokolja. Számotokra mit jelképez, és mit testesít meg a Too Late Came Too Soon? Miként írható le a Bull Ball-életérzés?
Renátó: Az album kezdetben teljesen más munkacímen futott, másfajta hangulatban kezdtek körvonalazódni az első dalok, Tour Vanként hivatkoztunk rá. Én akkor azt éreztem, az előző lemez sikertelenségén felbuzdulva, hogy csináljunk valami goofy, önironikus cuccot, ami kötetlenebb picit. Az idő előrehaladtával bekeveredtek azért más érzelmi hatások és más vibe-ok is, nem akartam, hogy egy erőltetett, öncélú marháskodás legyen az egészből (habár, végülis az lett), így aztán a Tour Van helyét átvette szépen a Satellite to Satellite életérzés, ami kitartott szinte a legvégéig, aztán az utolsó pillanatban megváltozott valami. Összeért minden. A dalok, a lemezborító, a vizuálok, a videoklipek, a közös és egyéni gondolatok, történések egyszer csak mind egy ponton metszették egymást.
Felvetettem a Too Late Came Too Soon ötletét, picit féltem is tőle, hogy a többiek vajon tudnak-e vele azonosulni, de egyöntetűen igennel szavaztak a felek. Mindig más hangulatba hoz, folyton alakul a jelentése, ahogy időről-időre újra a szemem elé kerül, még ebben a pillanatban is, mikor írni próbálok róla, ezért is nehéz konkrétan fogalmazni, de alapvetően számomra felöleli a velünk szinte elsprintelt utóbbi éveket, a már megfordíthatatlan dolgokat, élethelyzeteket, de nem amolyan magamat, magunkat vagy bárkit lesajnáló módon, inkább csupán csendben felhívja rá a figyelmet, hogy ilyen is van, érdemes rá odafigyelni. Illetve, érzem annyira univerzálisnak, hogy mindenki számára jelentéssel bír, de mindenkinek teljesen más kontextusban, még a bandán belül is, ezáltal enged egy kis "művészi" szabadteret a gondolatoknak, mindenki azt érez bele, amit szeretne.
A BB-életérzés az csak a szoki, mindennemű kontrolltól mentes funolás, igazi groove-os, csatornapatkány, urban underground shit, némi öniróniával, melyben megférnek a mélyebb és magasabb gondolatok egyaránt, meg persze a semmitmondóak is.
Adrián: Én magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy metafizikus utcagyerek zene, mikor tizenéves srácok egész nap együtt lógnak, este részegek valamilyen olcsó piától, nézik a csillagokat, zenét hallgatnak, megéreznek valamit a végtelen mindenségből, a zsíros hajukkal az olcsó ruhájukban, és sejtik valahol mélyen, hogy az ilyen „semmi extra” napok életük legboldogabb időszaka.
Úgy érzem, sokkal több figyelmet érdemelnétek, mégis, a hazai szaksajtó jó részénél mintha radar alatt maradt volna az album. Szerintetek mi lehet ennek az oka?
Adrián: Szerintem ez rengeteg bandáról elmondható, és végső soron arra jutottam, hogy a zene nem tartozik nekem semmivel, én lehetek hálás, hogy részesülhetek belőle. A sikert meg lehet nem is bírnám, a mindennapok is kicsinálnak.
Renátó: Teljesen jól látod, de ez nagyjából borítékolható volt. Ez egy igen összetett kérdés, csak egy-két dolgot említenék, ami hirtelen eszembe jut: manapság nem egy divatos formátum „lemezt” kiadni, legalábbis, a mai hazai zenei piac ezen fokán biztosan nem. Régen egy album hónapokig, akár évekig hírértékű lehetett, főleg az A-ligás zenekarok tekintetében, mára a világ és az átlag zenei fogyasztás megváltozott, az emberek igényei nem a hosszú és lassú, hanem a gyors és rövid dolgok, ezeket tudják még megemészteni a jelen kor tempója mellett.
Ezzel természetesen tisztában vannak a hazai sajtó munkatársai is, erős a szelekció, és nem irigylem őket, mert van miből válogatni. Gomba módjára nőnek ki, napi szinten az újabb zenei projektek, de itt kihangsúlyoznám, hogy ezek inkább az én, amolyan szubjektív, belső érzéseim ezzel kapcsolatban, nem vagyok magyar zenei piackutató, hogy hiteles szakmai állást tudjak ebben foglalni. Illetve, itt vannak még a mi saját felelősségeink ebben a kérdésben, a fent leírtakkal ellentétben én voltam, aki leginkább erőltettem az album tájpot, nem feltétlen volt teljes egyetértés ezzel kapcsolatban a bandán belül, de már régóta tartoztam a tinédzser önmagamnak egy ilyen lemezzel, és baromi hálás vagyok a többieknek, hogy hajlandóak voltak ezt végigcsinálni velem.
Máté: Nekem, akinek a legjobban kell értenie ennek a dinamikáit és összefüggéseit, az a meglátásom, hogy ma azoknak szól a zeneipar, akik ezt csak, már-már szürreálisan túlteljesített erőbedobással nyomják, amihez nagyon kivételes pozícióban kell lenni (életkor/állás/magánélet stb. tekintetében), hogy ez tartható legyen, egy amúgy is garantálható kiégés mellé, illetve egy olyan ország sem ártana, ahol van klubkultúra. Nyilván, én nagyon boldog lennék, ha igazából inkább külföldre jutna el néha ez a produkció, ami egyébként egy megcélzott ügy, csak ennek a folyamatnak az elején kicsit megakadtunk, és tehetetlenségi körökben tengődünk, meg természetesen én sem tudok már egyszerre ennyi helyen és időben jelen lenni. Tulajdonképpen, ha a zenekar 18 évesekből állna nyilván minden folyamat gyorsabb lenne, de nem biztos, hogy effektív is. Viszont, a siránkozásban nem hiszek, sem a körülmények hibáztatásában. Ezt a zenekart a lemezével, a klipjeivel és a fellépéseivel együtt is úgy valósítjuk meg, hogy annyi lesz bennük, amennyit mi bele tudunk tenni, és nem külső egyének odafigyelését és önkéntes (vagy állami) támogatását várjuk, hanem egyszerűen mindent el kell kormányozni a célvonalig, ha kell többszöri nekifutásra.
Némi múltidézés. A Bull Ball története egészen 2010-ig nyúlik vissza. A Fuck All c. kislemezzel mutatkoztatok be ’13-ban, ’15-ben kihoztátok a Budapest c. szinglit, és a 5 Minutes of Fame-lemezt. Rengeteget koncerteztetek az országban és azon túl is, aztán jó pár évre belepett Benneteket az inaktivitás pora. Ha publikus, elmesélitek, miért került parkolópályára a BB, miként éltétek meg ezt a hosszú hiátust, végül, mi vezetett ahhoz, hogy újra életet leheljetek a projektbe?
Renátó: Borzasztó hosszan tudnék válaszolni erre a kérdésre, minden következik mindenből. A 2010-2015 közti időszak egy elég aktív periódus volt, amellett sok minden változott zenekari szinten, és egyénileg is a tagok életében. 2010-ben bővültünk trióból kvartetté, ez a pont váltotta fel az azt megelőző „minden mindegy, elhülyüljük” korszakot (ami amúgy a legkedvesebb számomra), itt már éreztük mindannyian, hogy mi lenne, ha kicsit komolyabban vennénk azokat a dolgokat, amikbe energiákat fektetünk. Megjegyzem (kezdetben) semmilyen zenei vagy szakmai kapcsolatunk nem volt, a zsebeink kábé üresek voltak, olyan bandák sem nagyon voltak a környezetünkben, akikkel emberileg/zeneileg összeértünk, akár követendő példaként szolgáltak volna számunkra, ha voltak is, azok előbb elhasaltak, mint mi.
A zenekaron belül mindenki szerette volna ezt a maga módján a legjobban csinálni, de teljesen eltértek a víziók, mást jelentett mindenkinek a zenekarozás ténye, ezáltal a motivációk sem voltak azonosak minden esetben. Négy teljesen különböző ízlésű, zenei kultúrájú, és teljesen más karakterű embert képzelj el, amivel egyébként az ég egy adta világon semmi baj nincsen, hisz a jelenlegi helyzet is hasonló, de akkoriban talán nem voltunk elég intelligensek és tapasztaltak, hogy ezt a helyén kezeljük, és megfelelően irányítsuk. Ez sajnos szép lassan leépítette a morált, inkább falakat kezdett építeni körénk, mint hidakat, arról nem beszélve, hogy keresztbe-kasul végig koncerteztük a város összes olyan helyét (is), ahová amúgy egy értelmes ember be sem tenné a lábát, visszagondolva, nem feltétlen volt felfelé mutató imidzsépítés, de amúgy szép pillanatokat is hozott ez az éra, természetesen.
Az első lemez sajnos már ennek a teljes lenyomatát hordozza, a négy alaptagból ketten fejeztük be végül. Elképesztően szakmaiatlan, telis-tele arcpirító hibákkal, ami azért nagy szívfájdalmam egyébként, mert nem tudom sajnos úgy szeretni, ahogy elképzeltem, hogy egyszer szeretni tudok majd egy saját anyagot, ennek a korszaknak egy torz tükrét látom benne csupán, mondjuk, arra kiváló. Az ezt követő időszak igazából már csak átgondolatlan döntésekkel, tévutakkal, alibi tagokkal van kikövezve, melyek kvázi alvó üzemmódba helyezték az egész sztorit, elhanyagolható aktivitás és produktum jellemzi. 2017 elején a semmiből kaptunk egy megkeresést, amit jó ötletnek tűnt kihasználni, hisz a 2015-ös megjelenése óta a lemezt nem adtuk elő együtt az eredeti felállásban, nem mintha előtte számtalanszor ne játszottuk volna a dalokat róla koncerteken :D, így életre hívtuk erre az eseményre az alap arcokat. Ez adott egy szívmelengető nosztalgikus élményt, engem és Botondot újra közelebb hozott, újra együtt kezdtünk próbálni. Én amúgy alapból egy elég no waste arc vagyok, így fájt volna, ha semmi nem marad ebből a projektből, sok ember ideje, energiája volt már benne, ez motivált is a folytatásra, illetve Tomi azon év végi csatlakozása egy teljesen új flow-t hozott, ő akkoriban brutál arc volt.
Kezdetben Szlovákiából vonatozott fel 3-4 órát Budapestre, próbáltunk egyet, majd újabb 3-4 órát vonatozott haza, ezt hétről hétre produkálva, hosszú idő után az első olyan „jelentkező” volt, aki leült a dobok mögé és már az első próbán tudta az addig megjelent összes dalunkat szinte. Így mindjárt jobb szívvel kezdett terveket szövögetni az ember. Leva csatlakozása is egy fontos momentum volt, ő amúgy egy nagyon valid, authentic arc, a hip-hop kultúra több elemét képviseli, eléggé illett ebbe a képletbe, és nem mellesleg nagyon sokrétű volt zeneileg, más dimenziókat nyitott a hozzáállása.
Boti távozása egy kissé meghúzta a féket, máshogyan és más időkorlátokkal terveztünk, de Adrián érkezése az összes kérdést megválaszolta és betömte a lyukakat. Ő meglepett nagyon, mert az egyik személyes tapasztalatom, hogy más frontemberekkel nem igen szokott sokáig tartani a közös munka, rengetegen más polcra teszik magukat egy zenekaron belül, még ezen a szinten is, viszont ő a mai napig teljesen intelligensen és racionálisan kezeli a helyzeteinket, egy őszinte és önreflexív ember, ami ritka. Ami egy újabb lökést adott még, az Máté teljes odaadása, nagyon sok terhet levesz az ember válláról, hogy a lehető legjobb tudása szerint igyekszik kezelni minden felületet, az ő szemfülessége és leleményessége révén jutnak el anyagaink mindenféle kompetísönökre, jóformán mindenből kiveszi a részét, teszi ezt teljes igényeséggel.
Senkinek ne legyenek illúziói, természetesen ez az időszak sem volt konfliktusmentes, ez kivédhetetlen, itt öt karakteres ember igyekezett összedolgozni, nem minden ponton egyeztek meg a vélemények, ez ilyen. Hozzátenném még, hogy itt mindenkinek van saját családja, párkapcsolata, polgári foglalkozása, magánélete, kiadásai, sok más egyéb viszi el a fókuszt, nem csoda, ha nem tud mindig mindenki ugyanazon a lángon lobogni, de ez igazából nem egy sajátos helyzet, rengeteg zenekar jár ugyanebben a cipőben.
Fotó: Fodor Csilla
A megújult felállásra amolyan „szupergruppként” szokás hivatkozni. Bevallom, én nem igazán kedvelem ezt a kifejezést, mert elveszi picit a fókuszt az érintett zenekar saját identitásáról, de az tény, hogy „jól kipróbált” arcokat tart számon a jelenlegi formáció (is). Miként találtatok egymásra és „Who are the Balls now”?
Adrián: Szerintem a srácok szuper arcok, ennyiben egyetértek a megnevezéssel.
Renátó: Bár igazán megtisztelő, én a magam tekintetében teljesen elhatárolódom a szupergrupp kifejezéstől, sosem zenéltem meghatározó zenekarokban, nem vettem részt nagyvolumenű zenei projektekben, szóval a szuper összetevő biztosan nem én vagyok ebben a gruppban.:) Ez az érdem inkább a többieket illeti. Tomival 2017 év végén hozott össze az élet, mint említettem, ami inkább az ő leleményességének volt köszönhető, előtte nem ismertük egymást. Egy fiatal felvidéki dobos srác kereste a lehetőségeit a budapesti zenei szcénában, így ért el hozzánk végül.
Levával azért már képben volt az ember, már akkor (is) voltak futó projektjei, így, mikor 2018-ban T.O.T.O. végleg áttette a bázisát UK-be, megkerestük, összeültünk a 9-ben, felvázoltuk neki mi is ez, ő bólintott. Adrián 2023 tavaszán csatlakozott hozzánk, vele volt már kontaktom előtte is, ismertem az Alone in the Moon munkásságát, volt egy közös bulink kilátásban az azóta megboldogult Trip hajón, amit a COVID első hulláma elmosott végül, így, mikor 2022 végén már egyértelmű volt, hogy a gitáros poszton változás következik, ő már a térképemen volt más egyéb formákkal együtt. Ő volt az első, akit felkóstoltam ezzel kapcsolatban, mert szinte biztos voltam benne, hogy nemet fog mondani, így letudom ezt a kört, de nagy meglepetésemre (és boldogságomra) igent mondott, illetve Máté is ebben a szakaszban állandósult, és folyt bele a zenekar belügyeibe, ez az öt ember állt össze erre a projektre és fejezte be ezt a lemezt.
Fontos kiemelni, hogy Máté, amellett, hogy egyengeti a banda útjait, a már-már védjegyeiteknek számító, profi klipjeitekért is felel, akárcsak minden egyéb vizuálért. Mondhatni, ő a zenekar ötödik tagja.
Renátó: Abszolút, teljes mértékben! Ő legalább annyira fontos alkotóeleme a BB-dinasztiának, mint bármelyikünk, csak egy multifunkcionális feladatkörrel. Pár éve, már nem is emlékszem konkrétan ki volt, megkérdezte valaki, hogy „tök jók a videók, amiket csináltok, meg minden, de nem akartok egy másik arcot is kipróbálni e téren?” és basszus, tudod mit? Nem. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lennének még más, teljes értékű, profi szakemberek ebben a szakmában, vagy egyszer ő ne mondhatná azt, hogy „jól van Skacok, csak ezt most hadd ne én!” :D
Ott volt velünk már a 5MOF felvételeinél, neki köszönheti a zenekar az összes videóklipjét, egy rahedli fotót, videót és grafikai anyagot, nyomon kísérte, dokumentálta a formáció kábé összes jelentősebb életszakaszát, ezek mellett jelenleg szervez, kommunikál, sőt, még teljesen valid zenei meglátásai is vannak, és ő jár hasisért Kalocsára. A videóklipek tekintetében (is) mindig törekedtünk az általunk rendelkezésre álló eszközökkel és lehetőségekből a legprofibbat kihozni, de ezt döntse el a kedves Olvasó, hogy az ő megítélése szerint sikerült-e. Szerencsére Mátéval teljesen egy a víziónk, ha van egy alapkoncepció a fejünkben, mindig érti és érzi, hogy mit szeretnénk belőle kihozni, érti és érzi, hogy mi a BB-universe vizuális világa, hiszen ő maga is teremtője és formálója.
Adrián: Ismerve az állapotokat, nem is értem, miért vagyunk ilyen szerencsések, hogy Máté itt van velünk/nekünk. Szerintem nagyon szépen rá tudnak érezni egymásra Renátóval, és így szépen körbefogja, új szintre emeli a vizualitás a zenénket, a dalszövegeket.
Fotó: Szombath Máté
Friss fejlemény, hogy a Letters klipje a Magyar Filmszemle klipes versenyprogramjába is bekerült, így moziban is megtekinthető volt február 4-én. Milyen volt szélesvásznon viszont látni a klipet, hogy éreztétek magatokat a rendezvényen?
Renátó: Sajnos jómagam nem tudtam megoldani, hogy személyesen részt vegyek az eseményen, de látva a listát, hogy milyen kategóriájú előadók munkáival versenyzik, és van pariban (sőt, olykor leiskolázza őket) ez a kisköltségvetésű, full DIY videó, az megmelengette a szívemet, ennyi figyelmet abszolút megérdemelt.
Máté: Nagy figyelmet fordítottam arra, hogy külön erre a napra újramastereljem a klipet, hogy a teljes mozis színfelbontást kihasználjuk a nyersanyagból. Reméljük, kell majd még használni egyszer! Nekem az volt a kielégítő visszajelzés, hogy a mi klipünk alatt megszűnt a kényelmetlen fészkelődés, ami az azt megelőző „szerelmes” trap klipek javarészében tapasztalható volt a közönségben, illetve, a zsűrivel való beszélgetésből kiderült, hogy még, ha díjazva ugyan nem lettünk végül, de felfelé lógtunk a ligában.
Adrián: Én nagyon adtam, hogy vonagló lányokat nézhetek ekkora kivetítőn. Tartalom tekintetében pedig nagyon büszke voltam rá, hogy Letters a mi klipünk.
Szintén fontos kiemelni, hogy ugyanezzel a kisfilmmel elvittétek a Legjobb Rock Videóklip-díjat a Europe Music Video Awards legutóbbi érájában, ami szintén óriási elismerés. Mennyire lepett meg benneteket az eredmény?
Renátó: Itt azért fontos megjegyezni, hogy ez nem egy A-divíziós európai esemény, és picit más a „díjazás” lebonyolítása és súlya, de engem mondjuk meglepett, és nagy örömmel töltött el. A mi esetünkben nem túl gyakori, hogy bármi nemű szakmai, vagy akár nemzetközi elismerés éri a possy-t.
Máté: Igen, ez egy 5 éve működő, félig online klipszemle, aminek az éves élő ceremóniájára is kapott egy jelölést a szezonális díja után, amin részt vehettünk Kassán. Én azt mondanám, hogy klipes filmfesztiválok tekintetében ez már egy jobb, középkategória. Például egy Kesha-klip is a konkurenciánk volt, de találkoztunk kint a magyar Realecta-val is, aki szintén díjazva lett.
A második album 3 dala is kapott klipet, miként emlékeztek vissza a forgatásokra, milyen koncepció(k) mentén készültek a videók, milyen hangulatokat szeretettek volna megragadni a klipekkel?
Renátó: Nem tudom, hogy a magam részéről hiteles-e ilyen nagyívű kifejezéssel élni, de mindig jobban hittem egy „hosszútávú pályafutás” koncepciójában, mint az „egy nyár”, „egy single”, vagy egy adott „hullám” meglovaglásában. Számomra fontos szempont, ha egyszer a jövőben visszatekintek erre a bandára, az eredményeitől függetlenül, ne legyen bennem hiányérzet, büszke legyek arra, amit létrehoztunk és képviselünk. Ezek a videók is erre hivatottak, vizuálisan összerántják a korszakainkat, határokat húznak, hiteles képet festenek a jelenlegi szakaszról, de sok elemükkel visszautalnak az előzőkre, kiváltképp a Rise & Fall készült ebben a szellemben. Ez számomra egy fontos forgatás volt több szempontból is, de kettőt kiemelnék ezek közül: ezen a ponton megfogadtam, hogy soha többé nem akarok nyáron forgatni, elviselhetetlen meleg volt, még úgy is, hogy a sötétedés beálltával, este/éjszaka forgattunk.
Másik fontos észrevétel, hogy vér profi hozzáállása volt minden egyes résztvevőnek, a zenekar tagjaitól kezdve az egész stábon át, már az előkészületek alatt, és a kivitelezés során is. Körbenéztem, és először éreztem azt, hogy yeah, büszke vagyok, hogy tagja lehetek ennek a formációnak, és nem egyedül vagyok ma itt a céljaimmal, közös az érdek.
A Pack It Up egy abszolút habkönnyű fun-olás volt, technikailag egy sokkal egyszerűbb forgatás, de a profizmus flow-ját hozta tovább a Rise'-ból. Függetlenül attól, hogy ez csak egy amolyan vibe videó, jól átgondolt koncepció alapján született, a ruhák, a karakterek megformálása, a kiegészítők, a hátterek kiválasztása, mind-mind közösen és gondosan lett válogatva. Nem akar bonyolult dolgot közvetíteni, egyszerűen csak megidéz egy korszakot, amelyhez mindnyájunk tud valamelyest kapcsolódni.
A Letters egy igazi masterpiece, tőlünk kissé szokatlan érzelmi világokat feszeget. Talán életemben először semmi értékelhető vizuális kép nem született az agyamban, ami mentén el tudtunk volna indulni. Máté, szokásához híven, remekül kapta el ezt a fonalat, velünk végig konzultálva, de lényegében kábé maga teremtette ezt a világot a dal köré. Délelőttől kezdődő, késő éjszakába nyúló, kőkemény meló volt az Analog scene forgatási napja. Ezt már több platformon megtettem, de itt is megemlíteném a stábot és a szereplőket, brutál, hogy mindenki fáradhatatlan lelkesedéssel, odaadással, türelemmel és profin hozta le azt a napot, és a végeredmény magáért beszél. Az én szememben abszolút méltó lenyomata a Too Late Came Too Soon érának.
Máté: Talán a Letters forgatását egészíteném ki azzal, hogy itt a második nap forgattunk Veres Dórival, akit direkt végigvittünk ezen a három klipen, különböző feminim ellensúlyként a négy csávó mellé. Eleinte, a Rise & Fall-ban ő egy recasting-ja lett a 2015-ös Broken Wings klipben látható, Sosovicza Anna által megformált, biciklis női alaknak, aztán hamar túl is nőtt ezen a szerepkörön. Egyrészt azzal, hogy egy bámulatosan professzionális táncos, de a Letters-ben meg akartuk nézni, hogy mi lenne, ha színészi alakítás elé állítjuk Dórit, és életre kelti a lemez artwork-jét megtöltve azt egy plusz dimenzióval. Én imádom az ilyen klipeket, amik tudják nagyobb képben támogatni a teljes banda, és aktuális lemez univerzumát, és nem csak egy aktuális single megjelenés rövidtávú megoldása. Lásd például: Korn – Freak on a Leash, amit én tanítanék – és szoktam is.
Fotó: Szombath Máté
Van esetleg személyes kedvencetek?
Renátó: Nekem nehéz lenne bármelyiket kiemelni, mindig az aktuális a kedvencem, amelyiken dolgozunk, és az előző kérdésben összefoglaltakhoz visszacsatolva, mindegyik valami miatt speciál számomra.
Máté: A Letters az, amibe a legtöbb kreatív, fizikai, technikai, humán és financiális erőforrást és időt tettem, nem véletlenül, mert nagyon hittem is benne, hogy ennek most a teljes folyamat koronaékszerének kell lennie, amire a legbüszkébbek lehetünk. Egyébként arra is büszke vagyok, hogy a Rise & Fall-ból még sikerült egy egészen korrekt remix videóklipet is kifacsarni.
Adrián: Nekem a Rise’ a favorit, abban meg lett fogva ez az emelkedett, kulcsos gyerek hangulat, amiről korábban beszéltem, ez a „kis, magyar senki zenész mégis kap egy kóstolót az univerzális energiákból” hangulat, de a másik két klip is nagyon erősen kapszulába zár valamit, ami sokat jelent nekem a zenével és a Bull Ballal való kapcsolatomból is.
Az sem titok, hogy a ’90-2000-es évek vibe-ja is nyomot hagyott az anyagon. Régen tényleg minden jobb volt?
Renátó: Más az biztos. Az, hogy jobb-e, szerintem túlnyomó részt igen, de ez elég szubjektív, mindenkinek mást jelent a Yo, és más szinten persze.
Adrián: Igen. Én utálom ezt a fajta nosztalgiázást, de most tényleg szar, folyamatos világvége hangulat nemzetközi szinten is, itthon is, agyrohasztó social media, tudományosan is kutatott, dokumentált, elképesztően káros hatásaival, mind egészségügyi, mind társadalmi szinten. Őszintén, kurvára sajnálom a mai huszonéveseket. Cserébe viszont az új, fiatal zenekarok kurva jók. Szóval, mégsem sajnálom őket.
Viccen kívül, mit gondoltok, mi az, amit - akár szellemiség, akár hozzáállás, akár bármi más tekintetében – érdemes lenne átmenteni és megmutatni az utánunk jövő generációknak az említett időszakból?
Máté: A Pack It Up ennek a himnusza tulajdonképpen, de a klip is ezt emeli ki amennyire tudta. Talán én azt hiányolom, hogy mintha ma már alig tudna lenni, a szó jó értelmében vett kultusza a művészeti termékeknek (filmeknek, zenéknek, ALBUMOKNAK). Nyilván akadnak kivételek, de valahogy ezeket sem a hosszútávú, közönség általi műelemzési vágy hajtja, mert minden túl gyorsan kipörög, hogy már másnap az új sorozatkibeszélő kitörli a felét az agyadból, és ebben a tempóban rendkívül gyorsan is telnek el az évek, azt hiszem. Magyarul nem tudom vannak-e olyan kultikus zenék, filmek és egyéb jelenségek, amiket évtizedek múltán is a közönség rajongással fog elemezgetni. Ma inkább populista politikusok tudnak kultot teremteni maguknak, és a hozzájuk hasonló emberi dinamikákkal működő előadók.
Miként alakul a Bull Ball 2026-os eseménynaptára, mit terveztek ezévre? A világmegváltáson kívül, persze.
Renátó: Most picit kifújjuk magunkat, rendezgetjük sorainkat, elkezdünk dalokkal bíbelődni, aztán ami jön.
A végszót is nektek adom, részemről köszönöm, nagyon!
Renátó: Nagyon köszi mindenkinek, aki hajlandó végigolvasni ezt ilyen terjedelemben, illetve hatalmas respect és köszönet a blognak, manapság nagyon ritkán találkozom már olyan interjúval, ahol UG szinten egyáltalán utánanéznek az alany munkásságának, nemhogy értelmes kérdéseket tesznek fel… :D Tudom, hogy nehéz, de maradjatok ilyenek, ebből ne adjatok alább! Nagyon köszi!
Kapcsolat:
Csipke
