Fotó: Bands Through The Lens

Szabi: Megannyi előkúszó emlék, érzés… nem kicsit déjá vu, amikor 360 nap után újra Sástó felé vesszük az irányt. Sokan talán valamiféle furcsa perverziót vélnek felfedezni a Fekete Zaj iránti rajongásomban, vagy egyszerűen csak egyfajta sznobizmus lett az elmúlt években (ahogy azt egy barátom jegyezte meg, talán nem is annyira alaptalanul), de mivel párommal 2010 óta ez az első számú nyári időtöltésünk, ideértve a Fekete Zaj Osztálykirándulás éveit is, így nem állok neki megmagyarázni a miértet, szerintem a fesztivállal való 13 évnyi közös múlt bőven önmagáért beszél. Felesleges köröket sem futnék az ömlengéssel, elég csak megnézni, milyen bejegyzések születtek már vasárnap, úgy „elsőbálozó” hazai és külföldi arcoktól, mint hozzánk hasonlóan sok évet maguk mögött tudó veteránoktól.

Elkövettem azt a hibát, hogy ezúttal túlzottan beleástam magam előre a fellépők munkásságába, memorizálva, kit, mikor és hol kell megnézni, így némiképp sérült az a tipikusan zajos élmény, amikor a színpad előtt állva jár át a vibe, és leszel rajongó az első sorban. Függetlenül attól, hogy komplex extrém metal, pszichedelikus lebegés, elektronikus villódzás, vagy éppen egy katartikus akusztikus előadást próbálunk valamilyen skatulyába passzírozni.

Szerda

Idegeskedés, pakolás, idegeskedés, utazás, idegeskedés, szálláselfoglalás, első welcome drinkek… ugye ismerős? Egyben pont ezért veszélyes, sok, főként külföldön élő ismerőssel csupán itt találkozunk évente egyszer, persze, hogy nem rohan az ember egyből csápolni. Ennek a Nero di Marte lett az egyik áldozata, a progresszív extrém metalban utazó olasz brigád első lemeze azért elég kafa, de a spanyol Syberia post-rock/metalos borulásába is épp csak bele tudtam pillogni. Kár értük, kiváló ügynökök… Viszont a szintén talján Messa doom, black, ambient és talán blues elemeket sem nélkülöző lassulása azért már odaszegezett a Fanyűvő színpad elé, és bár lemezen nem győztek meg maradéktalanul, azért élőben igen hangulatos módon zenélt a négyfős brigád. Sara énekesnő orgánuma jobban átjött így, és amíg a stúdiós munkájukat néhol picit unalomba hajlónak érzem, addig koncertjüket lelkesen bólogattam végig.

A lett Elizabete Balčus viszont pont fordítva járt: élőben nem rossz, de a stúdiós produktum varázslata nekem hiányzott…ettől függetlenül valószínűtlenül megtörtént élmény volt. Utána viszont kvázi Pelagic Records- házi fesztiválról is beszélhetünk, hiszen az est több előadóját is e kiadó karolta fel. Talán nem kell ecsetelni, hogy a The Ocean kezdésére szép kis tömeg gyűlt össze, nem véletlenül. Némiképp összemosódó emlékeim szerint a kollektíva most öt fővel képviseltette magát a színpadon, és bár többségében elismerően szóltak róluk, azért akadtak negatív felhangok is. Én utóbbi kisebbségbe tartozom: noha bírom a németek borult, progresszív extrém világát, az idei lemez nem igazán nyűgözött le, néhány hallgatás után félre is tettem. Itt megnéztem, meghallgattam őket – profi, tíz pontos produkció, annyi szent –, de igazából csak a műsoruk második fele lelkesített néhány korábbi dallal. Mindegy, Csipke majd jól megmondja, hogy miért volt ez annyira zseniális.

Ilyen karizmatikus előadás után persze szünet kellett volna, de elkóborolva az Osztálykirándulás színpadhoz a görög Playgorunded előadása bizony odaszegezett. Nem alaptalanul: a fesztivál egyik nagy meglepetését kaptam, hiszen a lebegős témákat sem nélkülöző, karcos zenéjük mellett elég nagy elánnal nyomultak, a közönség elismerése sem maradt el. Ott ugyan nem volt már annyi eszem, hogy legalább egy CD-t vegyek, de majd utólag pótolni fogom. Az amcsi Health esetében egy nappal a fesztivál előtt eszméltem, hogy ez a Health az a Health, amelyik kiadta a 2015-ös Death Magic című lemezt, ami akkoriban le is vitte a fejem, annak ellenére, hogy közel sem az általam favorizált stílusokban fogant. Kategorizálhatatlan egy muzsika, papíron noise a definíció, de inkább poszt-akármi keveredik elektronikával és zúzósabb riffekkel, a trió lemezen is változatos zenei világot idéz meg, épp ezért lehetett eklektikus műsorra számítani. Így is lett, elég nagy elánnal tették oda magukat, és bár nem igazán vidám muzsika, mégis önfeledt vigyorral az arcomon bólogattam végig, noha munkásságuk csupán töredékét ismerem. Viszont jópár die-hard arc csak miattuk jött.

A finn NYOS duója viszont cseppet sem ismeretlen módon gyalult le. Ez a két csávó egy komplett zenekarral felérő instrumentális noise támadást indított az érdeklődők ellen, jó páran ott is ragadtak az apokaliptikus élmény hatására a Delta színpad előtt. Én negyedóráig konkrétan az első sorban hüledeztem, hogy basszus, Tuomas tényleg milyen állat módon üt, nem véletlenül írták korábban több helyen, hogy teljesítménye egy free-jazz zenekarban is simán megállná a helyét, állat a pali, úgy technikailag, mint előadásmódban. A gitáros Tom kismillió pedált nyomkodott egy valószínűtlenül csillogó félcipőben, de annyi minden szólt egyszerre, hogy tényleg nem lehetett hiányérzete senkinek, hogy csak két embert lát a színpadon. Természetesen, amit lehetett, be is húztam tőlük a merch pultban, de a koncertjük végére összeestem egy széken, úgy kellett visszatámogatni a szállásra. Sorry, Shell Beach, eskü’ tervben voltatok.

Csütörtök

Nehéz lenne megmondani, hogy a Thy Catafalque, a Laibach, vagy a Sylvaine/Celeste párosát várták többen, de tuti, hogy ez az este is kurva nagyot szólt. Meg privát örömködésként még egy hazai legendát is idecitálok, de nézzük sorjában. Moriah Woods Kacsatóniás fellépését nem akartam kihagyni, mivel az amerikai születésű, de jó ideje Lengyelországban élő és alkotó előadó hölgy olyan jól hozza a szomorkás dallamokat, hogy biztos voltam az itteni sikerben. Pech, hogy a szemerkélő eső pont, hogy elvette a feelinget, és barátaim sem ölelték keblükre a hölgy produkcióját, így húsz perc múlva ott hagytuk, de eltántoríthatatlanul ruháztam be egy tavalyi keltezésű Human CD-re (nem, nem Death, Moriah Woods-ról van még mindig szó). Érdekes, pont annyira tetszik, mint a bandcamp oldalán hallgatva; ha újragondolnám a tavalyi kedvencek listáját, valószínűleg most odaírnám. Kulináris élvezetek iránti kíváncsiságunk enyhítése közben belepislogtunk a Shallov. műsorába, de nem lenne fair kizárólag ez alapján véleményezni (inkább majd belehallgatok neten a munkásságukba). Az Anchorless Bodies és a BIPØLARIS hardcore acsarkodása viszont üde színfolt volt a borongósabb zenék közepette, vette is őket az Osztálykirándulás közönsége, a ’móvári csapat némileg hagyományosabb megközelítése nekem jobban feküdt, de mindkét bandának jár a pacsi.

 Az Entrópia Architektúra egy intézmény, ami nekem örök időkre a fesztivállal kapcsolódik össze. Pár hete akadtam rá a gépemen egy 2012-es mappára, amiben akkori fotóik szépen bizonyítják milyen utat jártak be a fesztivál nagyszínpadáig, mely közben ugyan hosszabb és őszebb lett a szakálluk, de zenéjük is szépen formálódott, elérve a mostani katartikus performansz jelleget. Igen, ez jó ideje több, mint egy koncert, az első hangoktól az utolsó lecsengéséig csak áll az ember a hangfolyamban, és próbálja befogadni az elhangzó dolgokat. Nem könnyű, mégis elég stabil rajongótáboruk épült ki, teljesen megérdemelten. Újfent varázsoltak – tavaly valami program ütközés miatt csak a műsoruk elejébe tudtam belefülelni –, az egyik olyan koncert volt, amit teljes egészében végignéztem, nem foglalkozva azzal, hogy mi másról maradok le éppen.

S.N.O.T. Ha nem vágod, akkor valószínűleg túl fiatal vagy, hogy emlékezz erre a kőszegi bandára. A sokat hivatkozott ’90-es években azon fehér hollók egyike voltak kis hazánkban, akik az indusztriális zenét az extrém metallal házasították. Deepspace Christ demó, ugye? Meg az idén negyed százados Activate lemez, amiből akad egy eredeti példány a polcomon, és ami azért nem jön mindennap szembe a tematikus rock/metal adásvételi csoportokban sem. Igazából nem tudtam mit várjak, annak idején nekem kimaradtak élőben, és az is kérdőjel volt, vajon ismeri-e őket valaki pár tucat negyvenes csókán kívül? Nagy tolongás nem volt eleinte, de aztán szépen összegyűltek az Osztálykirándulás színpad előtt a hideg, gépies ritmusokra, miután persze túltették magukat a lézerektől villódzó futurisztikus öltözetben (kicsit Divided-módra, hogy a később érkezettek tudjanak viszonyítani) színpadra perdülő trió megjelenésén. Zenéjükhöz illik is ez, Horváth Tamás pedig kíméletlenül tolta a két húros alá a gépies alapokat, egyfajta rideg, militáns jellege volt élőben, de nálam maximálisan betalált. Azzal együtt is, hogy az ének lényegében hasonlóan rideg kántálásnak tűnt, na de olyan dalokkal, mint az Értelmes élet, a Keserű méreg, vagy a Mélyűr Krisztus (aaarrrgghhh!), egy húszas éveibe pillanat alatt visszavedlő rajongó kívánhat-e többet? Szavam se lehet, pazar koncert volt minden ízében, bőséggel kárpótolt negyedszázadnyi várakozásért. A merchben ugyan felbukkant néhány Deepspace Chirst kazetta, de arról lemaradtam, egy pólóra viszont sikerrel beruháztam.

A Sylvaine előzetesen nagyon felcsigázott, a tavalyi Nova c. lemezük tényleg nagyon jó és hangulatos, a nemzetközi felállású csapat élőben viszont… nem tudom azt mondani, hogy rossz volt, de valahogy elmentek mellettem a dalok. Ami lejátszó előtt hallgatva felkavaró mélységekbe képes rántani, addig a nézőtér hátsó részén állva (majd ülve) egyáltalán nem tűnt „veszélyesnek”. Ettől függetlenül komoly produkciót raktak össze, és láthatóan kisebbségben voltam az előbb megfogalmazott véleményemmel, viszont nem vigasztal, hogy emiatt hagytam ki teljes egészében a szintén „ős-zajos” Agregatort, akiket mindig öröm élőben látni. Jozef Van Wissem kilátó színpados megmozdulása ugyan szintén skippelésre került, viszont a minimalista megközelítéssel alkotó holland arcot ajánlom a fura zenék iránt érdeklődők figyelmébe, saját borulatain túl filmzenéket is komponál, utóbbiért pedig már Cannes-ban is nyert díjat.

Péntek

Rohadt fülledt idő, esőt is jósoltak, de mivel kedves barátainknak ez volt az utolsó napja, mert elszólította őket a munka, nosza nyársaljunk egyet. Annyira jól sikerült, hogy délután háromkor öntudatlanul dőltem ki negligálva a teljes péntek délutánt/estét, ami miatt az erre a napra betervezett Laibach/Tiansen/Ploho hármas és minden más is kimaradt. Mindegy, majd máskor, úgyis azok a legjobb emlékek, amelyekre nem emlékszel, nem igaz? (Nem teljesen részletkérdés, hogy közben óriási eső zúdult le, amely miatt a programok egy részét újra kellett tervezni, így viszont legalább a The Devil’s Trade varázslatát megmentettem szombaton, de ezt majd alább.)

Szombat

Okulva az előző napi történésekből, mórikázás csak mértékkel, nehogy megint emiatt maradjak le számomra fontos koncertekről. Asszem, a somorjai Autumn Nostalgie atmoszférikus black metalja volt az első aznap, amibe beletekintettünk, de hát régi igazság, hogy tűző nappal szemben feketefémet játszani több szempontból sem ideális. Én is csak két számig bírtam a napon, aztán kerestem valami árnyékosabb helyet, majd inkább hanghordozón csekkolom őket, mert ígéretesnek tűnt a zenéjük.

 Az Eliën műsorába tuti belenéztünk, de egy hangot sem tudnék felidézni belőle, muszáj leszek ismételni, mert nagyon elismerően nyilatkoztak róla. A Kalandra kezdését sokan várták, nem véletlenül, tavaly hengereltek a Wardrunával közösen, majd a tavaszi Leprous-turné keretében egy gépjárműhiba miatti csúszás okán nem tudtak fellépni a Barbában. Itt viszont minden adott volt, és közel hibátlan koncerttel hálálták meg a rajongók türelmét. A magyarosnak tűnő név ellenére egy norvég zenekarról van szó, amely igen ízlésesen egyensúlyoz a rock/folk határán, semmi csujjogatás, ellenben maximális tisztelettel nyúlnak az ősök hagyatékához. Annak ellenére is nagyon tetszett a műsoruk, hogy otthon bár mindkét lemezüknek nekifutottam többször, mégse lettünk tartós barátok. Ezután sajnos már összefolynak a dolgok, nem a szesz miatt, hanem mert a Thy Catafalque koncertjére egy csomó ismerős jött ki Sástóra, akik csak ezen az egy napon voltak jelen. És bár szívesen írnám, hogy de jó volt a ZSÜD vagy a mïus, de csak villanásnyi emlékeim vannak róluk, ahogy bóklásztunk ide-oda.

A Thy Catafalque természetesen pipa, nem akarom a mások által már sokszor leírtakat ismételni, ezúttal nyugiban, oldalt ülve bólogattam a varázslatra (még a hangzásra se panaszkodnék, mint ahogy tették páran) és minden percét élveztem. Szemmel láthatóan a csapat is, külön Veres Gábor énekes úr, aki koncert után lelkendezve mesélte, hogy végre kapott elég mikrofonkábelt, úgy 20 méternyit, amely eredményeként a színpad teljes terjedelmében emberes őrjöngést mutatott be. Ugyan az új lemez megosztónak bizonyul (sokan nem tudják benyelni a nyersebb megközelítésben fogant dalokat), nálam viszont biztosan az év egyik nagy hazai dobása.

A mexikói Hocico -val elméletileg már találkoztam, mivel játszottak a Zajon, valamikor időszámítás előtt, de szerintem totál szétcsaptam magam addigra, azért nincsenek emlékeim. Régi szép idők, 2011 vagy ’12... Itt viszont a TC után a velük szemben lévő Delta színpadon csináltak pillanatok alatt akkora hangulatot, amit itt is ritkán látni. Brutál EBM muzsikájuk nem egy agysebész zene, viszont kiválóan működik, akkor is, ha nem igazán éled, és jó volt kicsit megmártózni benne. Sok időm nem volt rájuk, mert egy másik bakancslistás fellépő is erre az időpontra esett, de keserű szájíze lett a dolgoknak. Ugyanis az eredetileg moszkvai származású, de jelenleg Európa több pontján élő Lucidvox nekem valamiért nem adta élőben. Pedig a hölgyek több számát is végignéztem a kilátó előtti színpadon, de egyáltalán nem járt át az az érzés, hogy ezt most kellene… sebaj, maradnak digitálisan. A tavalyi bolond Sturle Dagsland  ezúttal kimaradt, bár a fesztiválon többször belebotlottunk, ahogy többektől hallottam visszafogottabb nem lett, ellenben ismét szórakoztató volt, élőben meg talán ennyi elég is.

Ami viszont feltette az i-re a pontot, az a The Devil’s Trade péntekről szombat éjszakára (vasárnap hajnalra) átszervezett fellépése. Nem szeretnék nagy szavakat használni, de a csillagos ég alatt a megvilágított kilátó aljában elhelyezett piciny színpadon felcsendülő zene maga volt a varázslat. Pedig döcögősen indult a dolog, sokan odacsődültek a meghirdetett hajnali időpontra, hogy aztán húsz perc hangolás után a közönség egy jelentős része türelmét vesztve és bekiabálva távozott. Sebaj, legalább előre tudtunk menni egészen a színpadig, a türelmetlenek meg lemaradtak egy fantasztikus hangulatú koncertről. Legutóbb is a Zajon láttam őket, immár teljes zenekaros felállásban, akkor nem igazán jött be, itt viszont minden klappolt. Amikor már tudod, hogy ez az utolsó koncert, amit egy olyan csapat ad, akik munkásságát messzemenőkig respektálod, az új lemez olyan dalaival, amelyek elsőre megérintettek. Totális tíz pontos koncert, a rendes blokkot záró Vidékek vannak idebent hallatán pedig már-már könny szökött a szemembe, hogy ilyen bazmeg tényleg nem volt mostanáig a fesztiválon, ami ennyire megérintett volna. A közönség nagyon lelkes volt, amit a csapat egy ráadásszámmal hálált meg, pedig Dávid szerint a ráadás ciki… szerintem nem, az Új hajnal már nem jő viszont nagyon szép zárása volt a koncertnek és számomra a fesztiválnak is.

Mit mondhatnék még? A korábbi off-programokon túl, jó ötlet volt a bor/sör/whisky kóstoló az ínyenceknek, Borbás Robiék csapatának ismételt kitelepülése flash tetkókra, Jó halál – halál kávéházat meg kérek jövőre is, mert benéztem a kezdés időpontját. Voltak, akik fennakadtak olyanokon, hogy a műsorfüzetbe csúszott némi nyomda ördöge, de az infópultoknál igyekeztek pontos felvilágosítást adni mindenről, vagy hogy a pénteki eső miatt senki se tudott biztosat aznap, a fesztivál utáni napok kommentes nyafogásain meg már csak nevetni tudok (miért állnak előre a magasak, miért veszik telefonnal a koncerteket, miért a tömegben és nem oldalt/hátul szipákolnak az azt kedvelők). Tényleg ezer ember ezer egyéni igényéhez kellene igazodni, vagy a fesztivál közönségére korábban jellemző sokszínűség és tolerancia végképp a múlté? Költői kérdés. Vasárnap megint fájó szívvel csomagoltunk össze és hagytuk magunk mögött Sástó varázsát, de azért vigasztal, hogy már csak kétszázvalahány napot kell várni az újabb randira. Köszi Zero, köszi stáb, köszi zenekarok, Ti vagytok a csúcs!

Epilógus

Csipke: Sznobizmus ide- vagy oda, tény, ha egyszer belekóstolsz a Zaj-rezgésbe, valószínűleg függővé válsz. Részemről ezt tán az mutatja a legjobban, hogy attól függetlenül, hogy minden napban megtalálom a számomra testhezálló hallgatnivalót, elsősorban nem a fellépői felhozatal miatt a Fekete Zaj,  - a Hell Villel karöltve - az ultimate, kedvenc hazai fesztiválom. Ha már ennyit csúszott a beszámoló, engedd meg, hogy kicsit most ebből a perspektívából fejtegessem, miért szerelmesedtem bele a Zajba, egy életre.

Először is fontos leszögezni, hogy a Zaj nem egy tisztán metal vagy dark fesztivál, hanem a kettő tökéletes elegye, egy olyan befogadó eklektika, ami több szubkultúrát is képes egyszerre megszólítani, a dark wave-től az ambienten át a black metalig. A különböző műfajok szerelmesei pedig nem csupán békében megférnek egymás mellett, hanem valahogy mindig találnak olyan közös pontokat, ami jó alap lehet egy stabil underground közösség építéséhez, és az egészben a legszebb az, hogy a választék mindig megendegi, hogy a számodra legmegfelelőbb zenei és off-programok közül szemezgetve összeállítsd a saját kis minifesztiválodat, fesztivál a fesztiválban, mi kell még?

Az idegeskedésből nekem is mindig kijut egy-egy esemény előtt, és valahogy a megérkezésem, - főleg fejben - is eléggé döccenősen szokott menni, de a Zaj ebből a szempontból is más. Az egy dolog, hogy a festői környezet és az ismerős táj feledtet minden macerát, de valahogy egyből más időszámítás kezdődik, ha belépsz a  fesztiválterületre, megszűnik az addig ismert tér-idő, sőt, új dimenziók is nyílnak, valahogy úgy, mint amikor felnőttként felülsz a hintára. Minden pillanatnak jelentősége van.

Már belépéskor egyből legkedvesebb embereimbe botlok, és ismerős taktusok kísérik a nagy egymásra találásokat. A nyitónapon számomra legjobban várt The Ocean hangol épp a Fanyűvőn, így a jó időben, jó helyen mondás hatványozottan igazzá válik. Utoljára 2008-ban láttam a zenekart, és szem elől is tévesztettem egy rövidebb időre, de már a hangpróba alapján örömmel konstatálom, hogy ugyan némileg szellősebbre vették a figurát, vehemenciájukból mit sem vesztettek. A kontinenseket formáló őserő a régi, csupán némileg új köntösbe öltözött, és a Fanyűvőnél jobb helyszínt ennek (újbóli) prezentálására elképzelni sem tudtam. És ezzel el is érkeztünk egy újabb sarkalatos ponthoz, legyen szó a Zaj bármelyik helyszínéről, nekem kicsit olyan mindig, mintha a természet (na meg a vérprofi technikai stáb) is valahogy mindig ráerősít, hogy igazán meg tudd élni az adott pillanatot. (Kivéve, amikor az elemek kissé morcosak, de szerencsére B-terv mindig van.) A Zaj fő erőssége, hogy számos olyan külföldi előadónak is teret biztosít, akiket más fesztiválon tuti nem tudsz elcsípni, számomra így adhatott felejthetetlen élményt például a Messa és a Kalandra és a nagyszínpadi program sem nélkülözi a minőségi hazait: a feltörekvő hazai tehetségeket (SONYA), vagy a már epikusnak számító performanszokat (Entrópia Architektúra, Thy Catafalque)

Az Osztálykirándulás színpadon, mely számomra a legkedvesebb, azok a zenekarok is eszméletlen jól tudnak működni, miknek természetes közege a klubkörnyezet, így sikerül még jobban elveszni az Acide Empire, Anchorless Bodies, a BIPØLARIS, a Cvlt Of Grace, Darkmess, a Harmed, a Tiansen, a Shell Beach és a „zajöreg” Agregator produkcióiban, csak, hogy néhány nevet említsek. És persze a tavalyi, pszichedelikus magasságokba rántó élmény is pipa, amit a Light By The Sea szolgáltatott. Mint látszik, a Zaj fontos alapköve a lokálpatriotizmus, és a feltörekvők mellett mindig számíthatunk egyedülálló, meglepetés produkciókra, vagy monumentális performanszokra, ahogy azt Szabi már fentebb remek epizódokon át fejtegette. 

A Delta, a Kacsatónia és a Kilátó a fesztivál ékszeresládikái, ha arra téved az utad, tuti valami drágaságba botlasz. Az én talált kincsem 2023-ban a Deltánál az Årabrot. Annyira magukkal ragadtak, hogy észre se vettem, hogy egyre és egyre közelebb kerülök a színpadhoz, míg végül az első sorban találom magam, és végigtombolom velük a koncertet. A velük érkező kellemes révületből még a Celeste sem tudott kizökkenteni. Elmondhatatlan élmény volt a The Devil’s Trade-del és a Torn From Earth-el a sástói kilátó tövéből útra kelni a legbensőbb világaimba és ott időzni picit, ezek a túrák már egyáltalán nem idegenek, zajos környezetben mégis mindig egyedülálló az élmény. 

A Fekete Zaj összességében is egy különleges, néha üvöltő, máskor suttogó zenei utazás, de amit a hétköznapokban cipelsz, nyugodtan a kapun kívül hagyhatod. Ha épp menyasszonyi ruhában van kedved flangálni, vagy a leggyilkosabb ritmusokra átszellemülten lassúzni, bátran megengedheted magadnak. Ez a mélyenszántó eszmecserék, és ahogy előttem már találóan megfogalmazták, a csukott szemek fesztiválja.

Ha egyedül érkezel, akkor sem maradsz magányos. Unatkozni meg pláne nem fogsz, ha úgy akarod, egész napos programot állíthatsz össze magadnak a felhozatalból, legyen az jóféle nedű kóstolás, tematikus beszélgetés, jóga, ékszerkészítés, túra, kézműves workshop, ésatöbbi, ésatöbbi. Zajongónak lenni egy életérzés, ami legalább annyira szól rólad, mint a fellépőkről, és ugyan nyilván itt sem alakulhat minden mindig forgatókönyv szerint, és sajnos, ennyiféle zenei közeg találkozásánál kivédhetetlen némi, nem várt konfliktus, ez még mindig a legtoleránsabb hazai fesztivál. Az pedig, hogy a szervezőség évről évre igyekszik mind a technikai, mind pedig az emberi tényezőből fakadó kellemetlenségeket professzionálisan kezelni, feledtetni és minden évben jobbá tenni a rendezvényt, példaértékű.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a Fekete Zajnak lelke van, és ha beleérzel, és együtt tudsz lélegezni vele, olyan élményeket ad, amit csak a számodra legközelebbiekkel szokás megélni, és amikbe még így, majd fél évvel a fesztivál után is kapaszkodni lehet, amikor épp szükség van rá. Mert ez bizony egy olyan hely, ahol megteremtheted a saját kis mikrovalóságodat, és ahová behozhatod önmagad, ahogy vagy. A Zaj benned van.