Fotó: Fekete Alexa

Folytatódjék hát a Közelítő, egy számomra szintén különlegesen kedves vendéggel. Száraz Bencét még a megboldogult ScerrA zenekarból ismerem, és bár igencsak fenntartásokkal fogadtam, és jó későn is fedeztem fel magamnak jelenlegi Úrfi-projektjét, azonnal elnyelt. Elképesztő, mennyire együtt tudok rezegni a szövegeivel, szóval épp időszerű volt a februári ötödik születésnap ünneplés után összeülni, és kibeszélni úrfink honnan érkezett és merre tart. Az interjú után hazafelé jövet azon gondolkodtam, mennyivel szebb hely lenne az univerzum, ha a Bencéhez hasonlókból állna a többség, hogy együtt dünnyöghessük a világba, hogy "Százszor Don Quijote, ha egyszer sem kell, De százszor fontosabb, hogy Szörnyek között ezerszer ember..."

Februárban tartottátok az öt éves szülinapi koncertet, ami baromi jól sikerült. Számodra mi a különleges jelentősége annak, hogy ez már az ötödik évforduló az Úrfi életében?

Például, hogy ilyen sokáig kitart, az abszolút különleges. Viszonylag régóta próbálkozom zenekarban létezni, és egyik korábbi projekt sem tartott ilyen sokáig, sőt, most ezzel az öt évvel ez a leghosszabb párkapcsolataimat is utolérte, ez mindenképp egy érdekes dolog. Fél évtized az ember életében egy jelentős mennyiség. Másrészt, próbáltam magam hozzászoktatni ahhoz a gondolathoz, hogy minden szerénység, cinizmus és kishitűség mellett is, most már tagadhatatlanul a semmiből lett valami. Pont az ötödik születésnapi koncerten az az X darab ember azért gyűlt egybe, mert mi elkezdtünk csinálni valamit, és ez egészen fura, különleges és szép élmény. 

Visszatekintve mit gondolsz, valóban 2018 volt a megfelelő idő arra, hogy nagyobb nyilvánosság elé kerüljön a projekt?

Attól függ, honnan nézzük. Ha abból az irányból közelítünk, hogy mennyire van most nehéz dolgunk, mint zenekar, abszolút rossz az időzítés. A zene, a könnyű elérhetősége miatt, hatalmas értékválságban van, és már nincs a sikeres munkának receptje. Másrészt, ami egy évtizede  még forradalminak számított, hogy hogyan lehet összekeverni stílusokat, hogy működőképes legyen, az ma már teljesen hétköznapi. Ennek ellenére mi csak belenyúltunk azokba az irányokba, amik most nem mozgatnak annyi embert. Ráadásul a zenekar 5 évéből kettőben tetszhalott volt a COVID miatt, a magyar koncertipar meg még azóta sem állt lábra belőle. Ezt nevezhetjük rossz időzítésnek.

Személyes vonalon viszont minden idő kellett ahhoz, hogy ez olyan őszinte tudjon lenni, és olyan kompromisszummentes, mint azt szerettem volna mindig is. Egyrészt kellett idő arra, hogy saját erőből meg tudjuk teremteni azokat a lehetőségeket, amikből finanszírozzuk a zenekart. Másrészt nekem ehhez rengeteget kellett fejlődnöm, akár technikailag, akár emberileg, hogy a világ elé merjem tárni, amit csinálok. Korábban, az ezt megelőző komoly bandámban sem a szövegírásra, sem az énekre nem kaptam lehetőséget, és nem is hittem, hogy alkalmas vagyok rá. Konkrétan az is időbe került, míg be mertem magamnak vallani azt az igényt, hogy én igen is dalokat akarok írni és énekelni. Innen közelítve máskor nem is tudott volna elindulni a projekt.

Mondhatjuk, hogy három nagy szerelmed a zene, a film és a grafika, ez már tényleg ovis korodban ennyire határozott elképzelésként jelent meg?

A rajz abszolút, az sose volt kérdés. Általános iskolában azt hallgattam a szüleimtől, hogy tanulj, fiam, mert nem a rajzolásból fogsz tudni megélni, úgyhogy egyébként tök jó tanuló voltam. Aztán felvettek a kisképzőbe, akkor azt hallgattam, hogy fiam, tanulj és rajzolj, mert nem a zenélésből fogsz megélni. Az első munkahelyem a Rockinformnál és különféle zenecsatornáknál volt, ahol tulajdonképpen a rajzolásból és a zenélésből éltem. Az első komolyabb összeg a számlámra pont egy jogdíjból érkezett, úgyhogy végül csak sikerült meggyőznöm a szüleimet arról, hogy kikaparom magamnak a gesztenyét, és nem az árokparton végzem. Úgyhogy a hobbim mindig segítette a munkámat és fordítva.

És egyébként mennyire fontos a szüleid támogatása?

Teljes mértékben, az egész család baromi jó viszonyban van. Szóval én nem csak szüleimként tekintek rájuk, nekem ők nagyszerű barátaim is, szeretek velük úgy időt tölteni, mint a barátaimmal. Egyébként rettenetesen következetes szülők voltak, jól odafigyeltek arra, hogy próbáljanak kordában tartani, de engedni nekem ott, ahol kell. Bár mindig elmondták a véleményüket mindenről, de ha másként döntöttem, akkor ők azt elfogadták, és onnantól kezdve abban támogattak. Ezerféleképpen segítették a korábbi zenei projektjeimet és az Úrfit is, ott vannak a koncerteken például. Egyébként a család, mint téma is gyakran előkerül a szövegeimben. 

Ez szerintem nagyon fontos, mert ez is ad egyfajta motivációt és őszinte visszajelzést. Szóval a rajz jött először, aztán a zene, ha már témánál vagyunk, miért épp a gitár?

Őszintén, tökre nem akartam gitározni, egyáltalán nem érdekelt maga a hangszer, nekem a dob tetszett a legjobban, azt tartottam a legvagányabbnak. Soha nem tanultam zenélni, zongorázni jártam egy évig, még általánosban, az klassz volt, de akkor még nem is igazán hallgattam zenét, annyira fiatal voltam, de a zongorázást szerettem. Amikor elkezdett beszivárogni az osztályba a Tankcsapda és hasonlók, rádöbbentem, hogy a bátyáim ezt hallgatták gyerekkoromban, és hogy nekem is tetszik. Kisorosziban és környékén szinte lehetetlen volt dobolni tanulni, és a dob cucc is igen hangos és helyigényes, el is engedtem a zenélés kérdését. A nővérem viszont nagyon szeretett volna gitározni, úgyhogy kapott egy akusztikus gitárt, amin ő végül nem tanult meg játszani, én viszont igen.(nevet) 

Engem a zenélésben egyébként sohasem a „sportteljesítmény” érdekelt, nem azért akartam zenélni soha, mert maga a zenész státusz tetszett. Én azt éreztem, hogy valamit nagyon-nagyon szeretnék mondani, és sokkal könnyebb így. Fesztelenebbül vagyok őszinte úgy, hogyha el lehet bújni valamilyen kis alteregó mögé. Annyira tanultam meg mindent, hogy el tudjam vele mondani, amit szeretnék, ezért valószínűleg nem leszek soha a világ legtechnikásabb gitárosa, de szerencsére nem is kell annak lennem. 

Mi a helyzet az énekléssel, ha jól tudom, az első visszajelzések alapján egy időre félre is raktad. Mi az, ami miatt később mégis úgy érezted, érdemes ezzel is foglalkozni?

Sokáig nem gondoltam azt sem, hogy egyáltalán a szövegeim jók. Viszonylag magányos gyerek voltam, engem a környezetem nem igazán szeretett, és ezért rengeteg konfliktusom volt. Volt olyan időszak, amikor mindegy, hogy mit csináltam, így is úgy is céltáblává tett. Ekkor kezdtem felvenni azt az attitűdöt, hogyha ez amúgy is problémát jelent, tök mindegy, ki mit szól hozzá, ha élvezem, akkor csinálom, hogy legalább ennyi örömöm legyen. Ez alapján megtanultam nem félni a kudarcélményektől, és nem a saját kudarcaim alapján meghatározni magam. Úgy voltam vele, hogy nincsenek tévképzeteim, én is hallom, hogy van hová fejlődni, de semmit nem élvezek jelenleg annyira, mint az éneklés, úgyhogy ez lesz. De nyilván a maximalizmusom vitt annyira tovább ebben, hogy a tőlem telhető legjobbat akarjam, úgyhogy a mínusz ötből azért eljutott már a pozitív tartományba ez az énekteljesítmény. Remélhetőleg.(nevet)

Többször emlegettem már azt az anekdotát, hogy gyerekként szerepeltem egy Illés Lajos rendezte musicalben, amiben én voltam a negatív főhős, a produkcióban három énektanár is közreműködött, akik mind azt mondták, hogy „Figyelj, jó lesz prózában. Tök jó a karakter, és minden, amit csinálsz, csak ne énekelj.” Egyébként nem vettem zokon, mert azt éreztem, hogy ennyivel is különlegesebb az én karakterem, de azért vicces, hogy meg sem próbálkoztak azzal, hogy felhúzzanak a színpadképes szintre.(nevet)

Na és hogy kapcsolódik az egészhez a film?

Nálam igazából minden egy tőről fakad. Eszméletlen szeretem a világépítést, a narratív struktúrákat, és nagyon szeretek figyelni és tanulni. A zenélésben, rajzolásban és filmezésben szerintem mind az a legjobb rész, hogy valamit közölhetsz egy mélyebb, összetettebb szinten. Szóval nálam ezek a szerelmek mind egyszerre történtek, ugyanakkora elánnal hallgattam tizenévesen a Tankcsapdát, mint, ahogy ovis koromban a Csillagok Háborúját néztem. De egyébként karrier szempontjából a videóklip volt a tökéletes találat, hogy ez az egész egyesüljön, és a rendezői pályafutásom is ebből indult. 

Szóval, az ovis éned valószínűleg büszke lenne arra, aki lettél. 

Pont, amikor elkezdtem dolgozni a Halo-sorozaton fogalmaztam meg magamnak, hogy hú, igen, akkor ez körbeért. Robotokat rajzolok egész nap, mindig is ezt akartam csinálni, úgyhogy küldtem az ovis Bencének egy pacsit.

Mivel mégis csak egy extrém zenékkel foglalkozó blog vagyunk, említsük meg, hogy magad is a metal színtérről jössz, mi például a ScerrÁnak köszönhetően kerültünk kapcsolatba. Mennyiben változott a zenei ízlésed azáltal, hogy más irányba mentél, vagy szorosan összefonódik az utad a korábbi metal bandáidban szerzett tapasztalatokkal?

Az igazság az, hogy én sosem éreztem magam igazán otthon egyetlen zenei szubkultúrában sem. A metalból is mindig kilógtam, ahogy a ScerrA zenekarból is, egyrészt, mert jóval fiatalabb voltam, mint a többiek, és amikor a ScerrÁt csináltuk, én már akkor sem hallgattam metalt. Azt gondolom, amit abban izgalmassá tudtam tenni, az pont ebből jött. Szerintem az a stílus elérte a csúcsát, ennél már nem tud súlyosabb lenni zeneileg, de rájöttem, hogy ez a fajta súly és mély zenei tartalom másban is megtalálható. Viszont, azt a szemléletet, amit a rockzene hozott, semmi másban sem tudom levetkőzni. Popzenének hívom, amit csinálunk, de az előadásmódunk nem azt tükrözi, hangszerelésben közeledünk a pophoz, de egyébként ebből nagyon jó metal dolgokat lehetne kihozni. 

A lemezbemutatón is jóval több ismerős „metalos” arcot láttam, mint vártam, mit gondolsz ez a stílusok közti átjárás működőképes?

Abszolút. Szerintem ma már nincs sok jelentősége a stílusoknak. Mikor gyerek voltam, az ,hogy milyen színű cipőfűző van valaki bakancsában, barátságokat tudott tönkre tenni. A ScerrA idejében még bőven megkaptuk, hogy ez nem trve, hát egy laptop van a színpadon, mit akarunk ezekkel a szimfonikus betétekkel meg jelmezekkel, milyen ciki már. A mai fiataloknak ez a fajta hozzáállás már teljesen értelmezhetetlen. Ahogy kinyílt a világ az internettel, és ahogy a legtöbb műfaj elérte a saját korlátait, ez totál feloldódott. Ami mondjuk tíz éve formabontónak számított, például hogy valaki meg meri csinálni, hogy összekeveri ezt amazzal, teljesen általános. Abban, hogy az Úrfinak nincs meghatározott zenei stílusa, hanem egy óriási massza, egyáltalán nem számít sem formabontónak, sem ritkának. Bár tény, hogy a közönségünkből sokan jönnek a sötétebb zenei irányzatokból, ami talán azért van, mert bár a zenei világunk oldottabb a rock-metal vonalhoz képest, a szövegek tartalma viszont meglehetősen borongós. 

A Fekete Zaj programjában abszolút el tudnálak képzelni titeket. Ugye, azért köztünk van majd egy generációnyi korkülönbség, mégis magamon is észreveszem, hogy jóval nyitottabb vagyok más irányokba, mint korábban, szóval ez nem csak a fiatalokra igaz, szerintem. Alapvetően sokkal nagyobb potenciál van a kísérletezésben.

Azzal a hasonlattal élnék, hogy vannak kedvenc kajáim, mégsem szeretném örökké ugyanazt enni. Mert nem mindig arra van szüksége a szervezetemnek, nem egyfolytában azt kívánja az ízlésem, különböző napszakokban, különböző időben mást fogyasztok szívesen, ezerféleképpen érzem magam, és ugyanez vonatkozik a zenére is, nem akarom kihagyni azért egy adott szegmensét, ami kifejezné, amit gondolok, érzek, mert nem fér bele a stílus kereteibe. 

Szerencsére, ez mára már nem ciki, de érzékeljük a hátulütőjét. Például az Úrfi szerintem egy viszonylag nehezen menedzselhető zenekar, mert nem egyszerű skatulyába helyezni, és nincs olyan kulcsdal, amit ha meghallgatsz, érted, hogy miről szól ez az egész. Sok friss zenekar, ami egy meghatározott szubkultúra keretein belül ténykedik, vagy egy adott, már létező banda utóhullámaira fekszik rá, jóval könnyebben jut előre, mert sokkal jobban pozícionálható. Könnyebb megszólítani a közönségét, jobban mutat egy fesztiválprogramban. Mi úgy kezdtük el ezt csinálni, hogy nyilván fogalmunk sem volt arról, érdekelni fog-e ez bárkit, és ha igen, milyen korosztályt? Idősebbeket? Fiatalokat? A metálosokat? Az altereseket? Mi magunk is nehezen pozícionáljuk magunkat, ami egy jelentős hátrány, de nem számít, mert az üzenet a lényeg és nem a marketing.

Az számomra lejön, hogy nagyon jó a kémia az egész bandában. Mennyiben alakult át az alkotói folyamat?

Pont beszélgettük, hogy az utóbbi időszak tök jól egybegyúrta a zenekart. Elkezdtük érezni, hogy minden összeállt, elkezdte kiforrni magát az alkotói folyamat, beleértve az operatív dolgokat, próbákat. Ami banálisnak hathat, de ha mondjuk valamelyik tag három műszakban dolgozik, akkor már azért kivitelezhetetlennek tűnik a logisztika. Egyébként tényleg elég jó köztünk a viszony, szeretem, hogy barátok vagyunk, és nem csak munkatársak. 

Átalakult némiképp az alkotási folyamat, de nem úgy, hogy azt érezném, hogy a magját megváltoztatná a dolognak. Ugyanabból indul az egész, mint azelőtt, hogy itthon, egy szál gitáron vekengek valamit, ha jónak érzem, abból készül egy demo, elképzelem, milyen hangszerek működnének benne, és azt mutatom meg a többieknek, és mindenki beleteszi a saját ötleteit. Vannak olyan dalok egyébként, amikben egész nagy szeletek változtak meg így, és tök jó, hogy nem minden kreatív felelősség rajtam van, és kiderül, hogy ez igazából jobb, mint elképzeltem. Persze megtörténik az ellenkezője is, hogy a többiek nagy lelkesen hoznak valami ötletet, amire azt mondom, hogy na, ezt biztos hogy nem.(nevet)

Nehéz nemet mondani egyébként? 

Abból a szempontból nem, hogy a munkám miatt, a kreatív döntésekkel kapcsolatban már elég korán meg kellett tanulnom nemet mondani, az viszont kihívás, hogy ezt úgy tegye meg az ember, hogy ne egy alá-fölé rendelt viszony alakuljon ki belőle, hanem hogy ez egy beszélgetés formájában valósuljon meg arról, mi szolgálná a dal célját a legmegfelelőbben, hisz mindannyian azt szeretnénk, hogy a lehető legjobb legyen, amit csinálunk. Ez így nem is okozott konfliktusokat soha, volt olyan, amiben tökre nem értettünk egyet, de végül azoknak a kérdéses elemeknek is meg lett a helye a koncepcióban, például, hogy lemezre nem kerültek fel, de élőben viszont úgy játsszuk, mert sokkal jobban működik.

Ehhez kapcsolódva szerinted mennyire kell változtatni az élő hangszerelésen? 

Az az igazság, hogy az én fejemben teljesen külön működik a kettő. Mert szerintem másfajta élmény, teljesen más az intimitása. Nekem sosem volt célom, hogy azt adjuk vissza CD minőségben, ami a lemezen történik. Mindig az üzenet a lényeg, és ha élőben az jobban átjön úgy, hogy bizonyos dolgokat megváltoztatunk, akkor nem kötjük magunkat ahhoz, hogy máshogy lett rögzítve lemezen. Szóval általában mindennek két verziót írunk, máshogy szól jól a próbateremben és máshogy felvételen. Például a dobtémákban ez abszolút kijön, sokszor a konkrét klasszikus rock dobolást nem érzem albumra illőnek, inkább mintákból oldom meg, viszont élőben szeretem, ha jobban átjön a lüktetése a dalnak, így ahhoz valami tökös dobtémát kanyarítunk. Sokan mondják egyébként, hogy élőben sokkal keményebb is a produkció, mint felvételen. 

Egyetértek, érződik és más élményt ad, és tök fontos, hogy ez így legyen. Ha személyként aposztrofáljuk, mennyiben és miben határoz meg téged Úrfi?

Húha…Sok előadónál látom azt, hogy van egy színpadi alteregója, felvesz egyfajta karaktert, mert az, amit kimond, az ő személyétől hiteltelen vagy sorjás lenne, a kitalált alteregójától viszont belefér. Nálam épp az ellenkezője működik. Nekem van egy hétköznapi személyiségem, ami egy csomó dolgot elhallgat, és aki vagyok a színpadon, az hatványozottan én vagyok, úgyhogy nagyon nehéz elkülöníteni a kettőt. És egyébként az Úrfi nem is fedi le teljes mértékben az én karakteremet, hisz a legtöbb dal elég nyomasztó, én pedig nem feltétlenül élek száz százalékban ilyen nyomasztott életet. Ez épp arról szól, hogy a rengeteg negatív impulzus, ami ér, az itt ki tudjon csorogni, és a mindennapokban pedig kiegyensúlyozott és jókedvű maradhassak. 

Szóval, ha az Úrfi, egy személy lenne, valószínűleg olyan lenne, mint a Micimackóban Füles. Aranyos, szerethető, de kicsit fárasztó, hogy mindig van valami baja, de mégsem tudsz rá haragudni igazán, hisz mégiscsak egy szög van a seggében. Ezt egyébként próbáljuk is ellensúlyozni azzal, hogy azért nem vesszük teljesen komolyan magunkat. Kicsit kinevetjük a saját konstans búslakodásunk. 

A hétköznapokat tekintve egyébként pozitív embernek tartod magad?

Azt, hogy pozitív vagyok, nem merném kijelenteni, inkább törekszek tisztán tartani az életem. Sokáig jól elvoltam az önsajnálatban és abban, hogy romantizáltam a rosszat, ami az életemben történik. Aztán pár éve rájöttem, hogy sokkal jobban szeretnék jól lenni, mint nem jól lenni, és ebben segít például ez a projekt, hogy van hová elcsatornázni azt a rengeteg frusztrációt, ami miatt az embernek oka lenne nem jól lenni, és ez működik. Azt látom egyébként, hogy azoknak, akik eljönnek Úrfi-koncertre, ez szintén egy ilyen levezető csatorna.  

Ráadásul több generációt is meg tudtok szólítani. Nekem nagyon tetszik az öndefiníciótok is: szövegcentrikus-panaszkodóspop, mennyire helytálló ez még ma?

A helytállóság kérdése számomra is óriási dilemma volt sokáig. Felfedeztem magamban ugyanis, hogy a kreatív energiáim, ha rosszul vagyok, sokkal erősebbek. Amikor meg kiegyensúlyozott vagyok, abban nincs olyan feszültség, ami kitörhetne valamilyen formában. Ha egy kockát leteszel a földre, akkor ott marad, stabil, ha egy penge élére állítod, akkor ott tuti, történik valami, valamelyik irányba biztos ledől. Mivel nekem nagyon sokáig az volt a legjobb dolog az életemben, hogy egy gitárral a kezemben ki tudom kiabálni, vagy énekelni magamból, ami bánt, vagy nem bánt, megijedtem, hogy basszus, mi van, ha jól leszek, és ez elmúlik. Ettől én tényleg féltem, hogy mi történik, ha onnantól kezdve ez unalmas lesz. Súlyos dolgokat szerintem csak egyszer lehet kimondani. Szóval totál pánikban voltam, aztán rájöttem, hogy semmi baj nincsen azzal, ha azért nem tudok már érdekes dalokat írni, mert jól vagyok. Akkor az lesz, hogy sikerült, működött a terápia, az amiért elkezdtem, és akkor ki kell mondani, hogy köszi szépen a figyelmet, ez ennyi volt. 

Ezzel a felismeréssel egyébként megváltozott az Úrfihoz való hozzáállásom is. Nem szeretnék a következő öt év végén is új számot írni arról, hogy megfelelési kényszerem van, mert nem akarom, hogy ez akkor is az életem része legyen. Persze a Koszorúk dalait valószínűleg örökké szívesen fogom játszani, mert nagyon a szívem közepe minden tétel, de remélhetőleg az erről való beszéd már nem fog motiválni. Az utóbbi időben, a számokban, amiket mostanában írogatok, már sokkal jobban foglalkoztat a mentális egészség, és ennek megőrzése, mintsem a saját problémáim folytonos hámozgatása. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy csettintgetős, kasztanyettás, vidám dalok születnek, hanem azt, hogy máson lesz a fókusz. Ha sikerül bejárni ezt az ívet, akkor ezt a projektet nyugodt szívvel be lehet fejezni, mindegy hol tart éppen, mennyi ember figyelt fel rá végül, ki lehet jelenteni, hogy most már nem kell több Úrfi-dalt írni, mert el lett mondva, amit el kellett mondani. 

Ez a fajta mély önelemzés a maximalizmussal függne össze?

Nem, a magányossággal. Amikor nincsen szociális élete az embernek, akkor másokat elemez, és persze saját magát. De szerencsére az utóbbi időben már rengeteg szociális vonatkozású sikerélményem van, többek közt, hogy van egy zenekar, amiben nem egyedül vagyok, és barátok lettünk. De egyébként is sokat fejlődtem e téren, jóval könnyebben viselem el magam és ezáltal a környezetem is.(nevet)

Visszatérve az Úrfira, szerinted mennyiben határozza meg egy zenekar identitását a neve? 

Szerintem rettenetesen fontos. Minden döntést aszerint próbálok meghozni, hogy a legjobban aláhúzza azt, amit mondani szeretnénk. Az Úrfi-névben nem csak azt szeretem, hogy van egy erős, személyes vonatkozása, ezáltal hordoz egyfajta intimitást, akárcsak a szövegek, hanem azt is, hogy ez egy tök jó rétegekkel felruházott kifejezés. Én nem is személyként, hanem inkább rangként, pozícióként gondolok erre. Tetszik benne, hogy van egy pici pejoratív zöngéje is, az elkényeztetett kis ficsúr, de közben benne van az is, hogyha megfelelően van ez gondozva, akkor ebből valami nagyobb is lehet, valamivé kinőheti magát egyszer. Szeretnék egyébként így gondolni a saját létezésemre is. Teljesen értem a negatív részeit, de szeretnék hinni abban, hogy erős potenciál van benne ahhoz, hogy bármi lehessen belőle. Ugyanígy gondolok a zenekarra is. Tökre értem, hogy egy csomó ember számára tenyérbemászó és hatásvadász, amit csinálunk, volt, aki azt mondta, olyan rockoperásnak érzi. Lehet kicsit ilyen, közben meg picit mégis esetlen néha, de szerintem pont ettől izgalmas, hogy ennyi réteget rá lehet pakolni. Ezt a kettősséget szerintem jól kifejezi az Úrfi-név. 

Számodra mik az öt év legfontosabb mérföldkövei és tanulságai?

Tanulságból rengeteg van. Konstans, megállás nélküli tanulás és tanulság az egész projekt, egyrészt mentálisan, saját magammal szemben, másrészt meg a másokkal való közös munka is egy óriási utazás. Zenekarban létezni egy baromi speciális állapot, kicsit barátok vagytok, kicsit munkatársak, mellette picit olyan, mint egy párkapcsolat, valamennyire rá vagytok utalva egymásra, de sok is tud lenni a másik, és ez rengeteget fejlesztett a szociális készségeimen. 

Mérföldkövek szempontjából fura, de egyiket sem érzem olyan kiemelkedőnek, hogy na, adott pillanatban át törtünk egy falat vagy ilyesmi. Viszont olyan szempontból meg csomó van, ami ha “stratégiailag” nem is volt fontos, mégis életre szóló élmény volt. Ilyen például a Müpával való együttműködésünk, vagy amikor az egyik kedvenc előadóm, Moddi előtt játszhattam.

Ami óriási érzelmi hatás volt, az a Sáskák videóklipjének a megjelenése. Szerintem az volt az a pont, ami magát az Úrfit elindította, és akkor fordult meg a fejemben, hogy ezt színpadon is kéne prezentálni. Nagy fordulópont volt a zenekart bemutató első koncert is, óriási élmény volt, hogy már nem egyedül állok a színpadon, és ezt megoszthatom másokkal is. Meghatározó volt, hogy ugyanabban az évben két tehetségkutatót is megnyertünk. Akkor olyan visszajelzéseket kaptunk, amik pontosan azt igazolták, hogy nem a legkönnyebb utat választottuk, de van, aki lát ebben potenciált, és ezért megéri csinálni. Fontos mérföldkő volt a zenekar életlében Juli bekerülése is, mert eléggé felforgatta a bandán belüli kapcsolati dinamikát, és azért működik úgy a zenekar, ahogy, mert ő megjelent. Az ominózus ötödik születésnapi koncert is számunkra egy nagyon erős pillanat volt, rengeteget készültünk rá. Minden más viszont totál egybefolyik, mert annyi munka van az egészben. A második album megjelenésének élményét annyira elragadta a további teendőkkel járó lendület, hogy hirtelen meg sem tudom mondani, konkrétan mikor jött ki, kiraktuk, és csináltuk tovább a dolgunkat. 

De azért remélem, néha hagysz időt magadnak, hogy megéld a sikereket.

Próbálkozom. Még mindig borzasztó rossz vagyok ebben, de igyekszem. Csomószor azon kapom magam, hogy még az Akvás koncertre készülök fejben, aztán rájövök, hogy ja, ezen már túl vagyunk.

Ha már a sok munka, fontos kiemelnünk, hogy az összes Úrfi-klipet is te készíted. Milyen a saját videódon dolgozni, egyszerre jelen lenni szereplőként és a kamera mögött?

Jó nehéz, de sok szempontból egyszerűbb és hálásabb, mint másnak dolgozni, mert senki nem szól bele a víziómba és nincs az, hogy az ötleteimet hozzá kell simogatnom más elvárásaihoz, és ez baromi jó, mert szabadjára engedhetem a fantáziámat, és hál’ Istennek a többiek minden hülyeségre vevők, még arra is, ami kimondva igazán szürreálisnak hangzik, például, hogy öltöztessünk fel egy srácot egy kartonpapír lovagi páncél jelmezbe és táncoljon. Ezt a kreatív szabadságot nagyon élvezem. A hátránya viszont, hogy én nem tudom a kamera előtti teljesítményemet felügyelni és így senki nem szól rám, hogy “Hé Bence, épp ripacs vagy!”.

A másik nagy nehézség, hogy folyton a kihívásokat keresem és próbálok nem azokban a panelekben gondolkodni, amik éppen frissek és divatosak. Így a folytonos kísérletezés, ugyan folyton tanít valamit, mégis örökké kicsit hibásnak érzem a végeredményt, hiszen egy csomó mindent a projekt alatt tanulok meg, és másodjára már másképp csinálnám. A másodjára viszont sosem jön el, mert nem akarom kétszer megcsinálni ugyanazt. Így végül is örökké elégedetlen vagyok és egyik klipünket sem érzem száz százalékosnak. Ez amúgy a dalokra is igaz.

Egyébként az alkotómunka mely részét szereted a legjobban?

Azt, amikor megfogalmazódik bennem, mit szeretnék elmondani, és annak milyen eszközei vannak, és hogy mik azok a kapcsolódási, asszociációs pontok, amik nem ezerszer lehasznált klisék. Persze ilyenkor semmi biztosíték nincs arra, hogy működni fog végül az ötlet, akár technikailag, akár tartalmilag és amikor én ezt prezentálom, mindenki húzza rá a szemöldökét, és miközben csináljuk, még akkor is felmerül a kérdés, hogy hú, ez biztos, hogy jó lesz-e, aztán, amikor a végén összeáll, akkor jön a hú, bakker, hát ezt képzeltem el! Vagy, hogy még jobb, mint képzeltem. Ugye előbb említettem a kísérletezést, és, hogy nem sikerül minden próbálkozás… Viszont ha sikerül, és az embereknél is betalál, annál nincs jobb érzés.

Ha már visszajelzések, melyek a legmeghatározóbbak?

Amikor kezdtünk, meglepően sok személyes levelet kaptunk. Ezt én annak tudtam be, és ezt tapasztalom a koncerteken is, hogy mivel alapvetően elég intim zenét csinálunk, ezt sokan ilyen beszélgetéskezdeményezésként élik meg, mintha valaki mélyen megnyílt volna nekik, és ők úgy érzik, hogy ez náluk ugyanabban a mélységben betalált, és ugyanilyen intim reakciót adnak. Vadidegenek egészen váratlanul nyílnak meg levelekben. Ez egyszerre szép, de valahol kezelhetetlen is, mert nem igazán tudja az ember hová tenni, de tökre örülünk neki.

Egyébként nyilván az élő visszajelzés, ami rettenetesen meghatározó. Nem tudom, én misztifikálom-e túl, de nekem az a megélésem, hogy a mi közönségünk, az átlagos zenekari hallgatóságnál sokkal lojálisabb, lelkesebb és odaadóbb közösség, és pontosan azért, mert mi kitesszük az asztalra, amink van, és ezért azt kapjuk cserébe, hogy az a szűk réteg, akinek ez fontos, rengeteget invesztál abba, hogy ez az élmény teljes legyen. A mi közönségünk tényleg minden hülyeségben partner, mindennek borzasztóan örül, minden szöveget tud, és ez akkor is így volt, amikor egy jóval kisebb nézőszámnak zenéltünk. Aki ott volt, az tényleg száz százalékban jelen van, óriási nyitottsággal áll hozzánk. Végtelen mennyiségű, konkrét, tapintható szeretetet kapunk ezért is volt rettenetesen felemelő élmény az ötödik születésnapi koncertünk. Fura volt átélni, hogy ezek az emberek tényleg miattunk vannak ott. 

Ez az, amit a legnehezebb elfogadni? 

Igen, számomra ez baromi fura. Nem sokan hittek ebben a projektben, a környezetem sem arról volt híres, hogy pozitív visszajelzéseket ad és bátorít. Elég kevés olyan személy volt, aki azt mondta, tök jó lesz, csináld. Valószínűleg akkor is csinálnám, ha senki sem foglalkozna vele, de amikor kiderül, hogy ez valakit érdekel, az leírhatatlan érzés.

Oldalak:

Úrfi-web

Úrfi-Facebook

Úrfi - Instagram

Csipke