MÖGÖTT

2022.nov.02.
Írta: Csipke(passzio)

Another Way - interjú Liszkai Bandival (2022)  

another-way2220912.jpgAnother Way 2022 b.-j.: Gida, Bandi, Tomi

Sokat emlegetem, hogy mennyi rejtett kincs rejtőzik az undergroundban, ha elég mélyre ás az ember. Az Another Way még Szavak nélkül című slágerével betonozta be magát a hallójárataimba, és azóta bizony jócskán gondoskodott arról, hogy már ne kelljen annyira rettenetesen mélyre ásni. Velük együtt vált felnőtté egy teljes generáció, a Csillagok Kutyalánconnal pedig remélem, sikerül az utánunk jövők fejébe is gyökeret verni, szó szerint, ez a fajta zsigeri, zabolátlan, kompromisszummentes vehemencia nem öregszik. A 20 éves jubileum, az új lemez, és a közelgő budapesti lemezbemutató pedig bőven elég apropó volt ahhoz, hogy rajongásom végre egy mélyinterjú formájában is manifesztálódjon, kérdéseimre Liszkai Bandi (dob) válaszolt készséggel, és azt hiszem, méltóképpen sikerült kivesézni az elmúlt 20 évet. 

Viharsarok Fastcore. Mennyire helytálló ma még ez a címke, amivel, ha jól emlékszem már a megalakulás óta jellemzitek magatokat?

Száz százalékosan. Annak idején Gida találta ki ezt a jelzőt, és szerintem a mai napig ez jellemzi a legjobban a banda zenei stílusát. Benne van, hogy viharsarkiak vagyunk, és nagyon gyors zenét játszunk, de nem köt műfaji korlátokhoz. Hallgatunk fastcore-t, hardcore-t, grindcore-t, death metalt, black metalt, punkot, és még rengeteg minden mást. Ezekből a hatásokból áll össze a Viharsarok Fastcore.

Tovább

Kult-kör: Harag Napja (interjú, 2022)

harag_napja.jpg

Ha az embernek nincs ideje rendszerezni az írásait, logikus lépés, hogy új rovatot indítson, nemde? A Kult-kör nulladik epizódja már igazából elérhető. A To Defy kollektívával készült beszélgetésből inspirálódva, arra jutottam, hogy egy külön sorozat égisze alá gyűjtöm azokat az interjúkat, amik mára már kultikus, vagy potenciálisan azzá váló rendezvények, dokumentumfilmek, és további értékteremtő megmozdulások hátterét mutatják be, a szervezők, alkotók szemszögéből. Első hivatalos főszereplőnk a Harag Napja. A death, doom, thrash körökben mára már legendás eseménysorozat kulisszatitkairól, missziójáról beszélgettünk az alapító Tassal (ének -Agregator), illetve szót kapnak az idei fellépők is. 

Ha jól tudom, már 2000 óta létezik a Harag Napja, emlékszel még, miként kezdődött, mi volt az eredeti koncepció?

Igen, az Agregator, bár 1997-ben alakult, koncertezni csak 1999-ben kezdtünk és már akkor is nagyon sokat köszönhettünk a Christian Epidemicnek, akik elkezdtek minket vinni a koncertjeikre, és elég gyorsan kellett valami buli, ahol viszonozni tudtuk a jótettet, és visszahívhattuk őket. Annak idején Tatabányán főleg az alternatív rock és a metal működött, az alter volt a felkapottabb, így ha ők kértek egy bulit, akkor voltak szervezők, akik hamar összehoztak egyet nekik, minket elsősorban kontaktokkal segítettek, de hosszú távon úgy tűnik, ez a módszer nevelt fel életképes bandákat – szóval a lényeg az volt, hogy ha akarsz koncertet, szervezd meg magadnak.

Az alapkoncepció az volt, hogy csinálunk egy bulit a Christian Epidemicnek és erre a tatabányai Puskin Művházat szemeltük ki, aminek a kistermében már 1999 decemberében csináltunk próbaképpen egy koncertet, és bár voltak problémák, – például, valamelyik banda szintije lecsapta a biztosítékokat, és végül egy konnektor maradt, amin utolsó esélyként működtethettük az estét – szóval az is, mint a legelső fellépésünk, kábé hajszálon múlt, hogy nem történt meg.

Tovább

A megtisztulás éjszakája - BORU, Oaken, PILORI@ 2022.10.18. Riff, Bp.

oakenkicsi.jpg

Van az úgy, hogy a hétköznapok homo sapiensre kalibrált mókuskereke úgy beszippant, hogy az elmédben is kihirdetik a hadiállapotot. Ebből a helyzetből mindenki próbál szabadulni a maga módján, én például általában koncertbe fojtom a stresszt, nem volt ez másképp ezen a szimplának ígérkező, szürke kedd estén sem. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a kis hamis az év keddje lesz…Na de már megint spoilerezek, szokásom, nézd el nekem. Cserébe, a koncertek hosszára való tekintettel, ezúttal én is rövidre fogom a rizsát. Kivételesen. (Az ilyen zsigeri impulzust egyébként is szinte lehetetlen szavakba önteni.)

Esténk főszereplői közül egyik sem a könnyed olvasmány kategória, nem ezeket a bandákat, ajánlgatnád előszeretettel azoknak, akik még épp csak túlestek a kapudrogokon, és ismerkednek a mélységekkel. Ez már a kőkemény haladó pálya, kérlek szépen, az a kategória, amit vagy megszeretsz egy életre, vagy inkább szó nélkül elsétáltok egymás mellett, köztes állapot nem létezik.  

Tovább

JACK-interjú Vatai Leventével

jack_band.jpgJACK B.-j.: Dösi, Geri, Levi, Gabi

Nem mondanám, hogy járatos vagyok a hazai crust/grindcore/hardcore színtéren, mindig megvoltak a kedvenc zenekaraim, mint a Harvester, vagy az Another Way, de úgy érzem, csak a felszínt kapargatom. Így eshetett meg, hogy a JACKet is elég későn fedeztem fel magamnak, 2020-ban, amikor a Rotten Sound előtt játszottak még a régi Dürerben, azt viszont már akkor eldöntöttem, hogy a JACK-el egyszer bizony leülök. Az idei Lobotómia-lemez pedig meg is hozta a várt apropót, hogy Vatai Levivel elcsevegjek virtuálisan, mindenről is. Meglehet, hogy fennállásuk ideje alatt jó pár változáson átment a banda, számomra valahogy mindenki, aki megfordult a zenekarban, csak hozzátett, semmint elvitt belőle valamit, talán ezért is tudott talpon maradni '96 óta, és menthetetlenül beleívódni a színtérbe, azt hiszem, erre mondják, hogy kultikus. Szerinted? 

Nemrég értetek haza a londoni Chimpyfestről. Mesélj, hogy sikerült? Mennyiben és ha igen, miben más a külföldi színtér?

Nem egy nagy sztori itt ez az angliai kiruccanás, volt egy londoni buli és három napot kint voltunk pluszban barátoknál. A koncert jól sikerült. A kinti színtér egy részére sikerült ezen a fesztiválon rázoomolni, mert itt a grindcore/crust/hardcorepunk vonal ment. Ez alapján csupa pozitív impulzus: rengeteg ember a bulikon, béke, jókedv, óriási distrók. A különbség nagyjából az, hogy iszonyat nagy múltja van kint ezeknek a mostohább műfajoknak, míg itthon nem nyúlnak vissza a zenei gyökerek ennyire régre, és maga a grindcore is egy nagyon mostoha  műfajként van ma is kezelve, de sokkal jobb a helyzet már a régebbi időkhöz képest.

Tovább

"Körbevesz, magamba szívom, körbevesz, magába szív" - HELL VILL #17 – élménybeszámoló

elso_nap_kis_meret_114_of_179.jpgFotó: Vitéz Marcell

Amikor az ember csatlakozik egy fesztivál szervezőbrigádjához mindenféle releváns tapasztalat nélkül, nem tudja mit vállal, még akkor sem, ha maga is tizenéve mozog az undergroundban, és azt hiszi, már mindent látott. Nem. Megtapasztalni, hogy úgy váltok egy önműködő egésszé, hogy mindenki hozzáteszi a saját kis szupererejét, leírhatatlan. Azzal tudtam támogatni a Hell Villt magam is, amiben (állítólag) jó vagyok: az írott szóval. Bár a „szociál médiákokoskodás” sem csak játék és mese, mégis utólag arra jutottam, nekem volt a legjobb munkám az egészben. Ugyan tavaly december vége óta a Hell Villel keltem, feküdtem, (rém)álmodtam, ez a félig bennfentes állapot a legszerencsésebb, hisz nekem tényleg csupán a közösségi platformjainkért kellett aggódnom. Nem mintha az ezeken való érvényülés nem lett volna néha idegtépő küldetés, de mégsem kellett egyeztetnem mindenféle szervekkel, az önkormányzattal, a zenekarokkal, elintéznem, hogy legyen profi színpad, hangosítás, tárgyalnom a szolgáltatókkal, összeraknom a menetrendet, előteremtenem az anyagi hátteret, ésatöbbi, ésatöbbi. Elképzelni azt, mennyi munka van egy háromnapos fesztivál mögött legalább annyira lehetetlen, mint felkészülni a nyári éjszaka csontba maró hidegségére: csak akkor szembesülsz vele igazán, amikor a bőrödön érzed. Annyi biztos, hogy abban a pillanatban, amikor péntek dél körül beléptem a fesztivál (hátsó) kapuján, egy jó mélyről indított sóhajjal kiűztem az összes, korábbról begyűjtött frusztráció - démont.

Igyekeztem mindenhol is ott lenni, ahol kell(ene). Amolyan minden lében kanál kettős ügynökként, koncertek előtt a zenekari beléptetésnél alkalmatlankodtam, hogy utána magam is kiskalózzá avanzsálódva fejest ugorjak a zenébe. (Óriási hálával tartozom Esztinek és Verának, és azoknak, akik vigyáztak ránk, hogy tartották a frontot a fesztivál legtávolabbi szegletében, és mindig időben utamra bocsátottak, amint felbőgött az első szarvas gitár.) Belegondolva, ilyenkor jól jött volna a korábban viccből emlegetett crew golf kocsi, vagy még inkább egy quad, de legalább pótoltam némileg a nagy home office-ozások okán kiesett kilométereket. Rekord gyorsan eltelt ez a három nap, és még ma is átjár az űr, ami a fesztivál után maradt, annyi minden kavarog bennem még mindig. Na de vissza a pusztába, hisz még el sem kezdődött a 17. Hell Vill.

Tovább

Bemutatkozik a To Defy kollektíva (interjú, 2022)


to_defy_logo.jpgDesign: Kovács Melinda

Amikor év elején Sabján Bencével a Reaction fanzine kapcsán beszélgettünk, arra jutottunk, hogy az egyik legjobb dolog az undergroundban, hogy nem kell túlagyalni semmit, olyan szerepet vállalhatsz a részeként, amilyet csak szeretnél, teszem azt, ha úgy érzed, straight edge, vegan straigth edge koncerteket szerveznél, jó barátaiddal létrehoztok egy kollektívát. A To Defy Collective missziója, hogy úgy adjon valamit vissza a színtérnek, hogy hozzájuk életvitelben és stílusban közelálló külföldi zenekarokat hozzon haza, így színesítve eseményeink sorát. A kezdeményezés létrejöttéről, az itthoni sXe helyzetről, beszélgettünk Kovács Melindával (melikovacstattoo), Mészáros Lacival (ének, Escalate) és Bencével (Reaction fanizine). Első koncertjük pedig már augusztus 19-én meg is valósul, melynek keretében a Caged érkezik a budapest Riffbe kedélyeket borzolni, méghozzá az Escalate és az Exterminating Angel társaságában. A megjelenés erősen ajánlott, akkor is, ha nem vagy straight edge. 

Öröm titeket a Mögött blogon üdvözölni! Azt tudom, hogy Reaction-Bence keze igencsak benne van a kollektíva létrejöttében, kiknek lehetünk még hálásak?

Laci: Részünkről a szerencse! Bencén kívül Melindából, az egész Escalate-ből (Zidi, Ákos, Börzsi, Bandi, én) és Berciből (Liberal Youth) áll össze a csapat. Minden 110% DIY!

Tovább

Ragály - villáminterjú (2022)

ragaly_promo.jpgRagály b.-j.: Gulácsi Gergely(gitár),Kocsis Csaba (dob), Kocsis Zoltán (gitár), Nagy Antal (basszusgitár), Kapuszta Tibor (ének), Lázár Bálint (billentyű), fotó: Bócsi Tamás (Negative Live Photography)

Július végén debütált a Ragály első szövegvideója. A premier kapcsán Kocsis Zoltán dalszerző, gitáros, Kapuszta Tibor énekes, és Lázár Bálint szintis osztott meg pár kulisszatitkot a dal hátteréről, inspirációkról, a banda további terveiről. A Ragály november 5-én, az Agregator szervezte Harag Napján mutatkozik be élőben, érdemes már most bevésni a naptárba!

Még elég friss a formáció, de mindannyian régóta részei vagytok a legfeketébb színtérnek, a Ragály létrejöttét újrakezdésként vagy egy új útként élitek meg?

Zoli: Igen, elég régóta, rozsdaként tapadtunk a fémzenére, és éppen itt volt az ideje egy új fémet megmunkálni, és magunkénak tudni! Újrakezdésnek semmiképpen sem nevezném! Teljesen új minden (a zene, az emberek, a hangulat stb.), jól érzem magam a Ragály zenekar tagjaként! Nem adnám senkinek semmiért, ez a miénk!

Tibi: Januárban alakultunk meg, amikor kiszálltunk Zolival (Kocsis Zotán, gitár) az Epidemicből, és Anti (Nagy Antal, basszusgitár) szinte egyből mondta, hogy szeretne együtt zenélni velünk, illetve ő szintén ex-tag a Christian Epidemicből. Részemről az elején valamiféle újrakezdésnek éltem meg, de aztán erről az álláspontról gyorsan átnyargaltunk együtt az új útra. Nyilván a zene hasonlítani fog, de hát fura is lenne, ha Zoli dallamai megváltoznának.(nevet)

Bálint: Részemről abszolút mindkettő, hiszen nemcsak zenekart váltottam, hanem hangszert is.(nevet) Nyilván többnyire új emberek, új közeg, de eddig minden nagyon pozitív, és máris teljesen olyan, mintha már évek óta együtt zenélnénk itt, a jó értelemben persze.

Tovább

LanternI - interjú (2022)

lanterni.jpgLanternI b-j: Konkoly Attila (gitár), Kemsei András (dob), Rácz Gyula (ének, gitár), Nagy Gábor (ének, basszusgitár), fotó: Gyenes Zsuzsanna

A budapesti LanternI az egyik legjobb példa arra, micsoda kincsek rejteznek mélyen, a felszín alatt, az idei Fekete Zajon pedig egy igazán különleges oldaláról mutatkozik meg a csapat, hisz az Entrópia Architektúrával karöltve lépnek majd színpadra. Monumentális lesz, abban biztos vagyok. Elgondolkoztál már azon, irodalmunk mely műfajait kísértik a kedvenc zenéid? Ha maradok a jó öreg sárkány-lovag-királylány analógiánál, nyoma sincs a királylánynak, a lovagnak és a kastélynak. A LanternI maga a sárkány, és csak szárnyal, szabadon, de ha elég elszánt vagy, hogy a rengeteg legmélyére merészkedj, megpillanthatod nagyszerűségét...

Felütés gyanánt elmesélitek, miként indult a LanternI története?

Gábor: A zenekar 2016-ban alakult, Attilával (Konkoly Attila, gitár) volt egy rövid életű posztmetal bandánk, ennek megszűntével újabb formációt akartunk alapítani. Gyula (Rácz Gyula, ének, gitár) ekkortájt költözött vissza Magyarországra, ő is dédelgetett banda lapítási terveket.
Jellegzetesen egy ilyesmi chat zajlott:

„Gy: Szia, akarok egy Isis, Kylesa jellegű posztmetal bandát. Jössz basszerozni?

G: Nem, én akarok egy Isis, Neurosis jellegű posztmetal bandát. Jössz gitározni, és vokálozni?”

Dobos fronton volt pár változás, de viszonylag hamar kialakult ez a felállás.

Tovább

L.L. emlékére...

297328286_6183269028354102_6328604865043535794_n.jpg

2004. június 4., 2015. december 29. és 2021. március 8. Ugyanaz a döbbent csend. Ugyanannak az övön aluli ütésnek az érzete, amikor ezeken a napokon szembe jött a hír, hogy olyan ikonok, mint Quorthon, Lemmy vagy L-G Petrov elhagyták ezt az árnyékvilágot. Ilyen nincs basszameg, ők egyszerűen nem mehetnek el! Az élet azonban a legnagyobb „tréfamester” és amikor két év pandémiás őrület után végre beindul a pezsgés és reménykedsz a jóban, 2022. augusztus 2-án este körbejárja a hazai rocksajtót a hír: elhunyt Lénárd Laci!

Az elmúlt egy hét alatt szinte mindent megírtak vele kapcsolatban, amit lehetett, közhelyek puffogtatása nélkül nem lehet ehhez mit hozzátenni. Sajtós kollégák, szakmabeliek, zenészek, rajongók gyászolják, mindenkinek mást adott a munkássága, a rock/metal iránti mániákus rajongása. Azt azonban nem lehet eléggé kihangsúlyozni, hogy a Cselőtei-Lénárd páros nélkül valószínűleg másként nézne ki a hazai rockszíntér. Hogy ez erős állítás? Talán. Viszont úgy tapasztaltam ebben a pár napban, hogy az én – negyvenes – korosztályom mondhatni egyöntetűen állítja ezt, hiszen mi voltunk ott az előző rendszer utolsó évtizedében, amikor hazai szaksajtó és egyéb információk hiányában kézzel írott levelek és a kazettacserebere jelentették a kapcsolatot a világ többi részével (bár kétségtelen, hogy a mai tizen-huszonéves ifjoncok sokszor hitetlenkedve hallgatják ezeket a beszámolókat, „hogy lehetett így élni, se net, se face/insta?”). Budapesten és pár nagyobb városban még csak-csak voltak önművelő gyűjtögetők, azonban nálunk, Salgótarjánban például az én kis baráti társaságomban senki se hallott az addigra több számot megért Metallica Hungarica magazinról, de másikról sem. Külföldi ’zinek meg pláne nem bukkantak fel. Így tehát hiába talált meg magának 1988 végén a Seventh Son… és az Éjszakai bevetés, még hiányzott a kirakó egy fontos darabja, ami életre szóló lökést adott és alapjaiban formálta az ízlésem. Igen, a Metal Hammer Hungarica első száma 1989-ben, amit egy, a fővárosba rendszeresen járó osztálytársam hozott haza és megbabonázva faltam hetekig, vagy legalábbis a második szám megjelenéséig.

296765664_998219407530277_8945206281153281233_n.jpg

Mai napig nem felejtem el, milyen mérges voltam az L.L. monogramú szerkesztőre, aki az Éjszakai bevetést mindösszesen öt ponttal jutalmazta, ellenben a Félre az útból meg nyolc pontot kapott. És mi a franc: Exodus is csak hét pont, a nyálas Skid Row meg kilenc? Hát nincs ennek füle? Persze, ifjonti hevülettől fűtött tizenévesként, aki a „minél keményebb, annál jobb” elv mentén hallgat zenét, ez főbenjáró bűn, bár a Slayer/Overkill koncertbeszámolója azért pozitív irányba billentette a mérleget. Aztán viszonylag gyorsan leesett a tantusz, ahogy érkezett az újság többi száma, hogy Laci ízlése jóval szerteágazóbb, mint az én kis begyepesedett világom. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb, amit tanultam tőle a bő három évtized alatt: nem szabad kizárólag skatulyákban gondolkozni, nyitottnak kell lenni az újra és a furcsa hangzásokra, hiszen mindenhol akadhat jóféle muzsika, ha az ember veszi a bátorságot kimozdulni a komfortzónából.

Valószínűleg ezért is futottam bele mindenféle koncerteken, mindegy, hogy az Arénáról, valamelyik klubról vagy fesztiválról volt szó, legyen Slash, Dew-Scented, Armored Saint, Darkest Hour vagy Dool a színpadon, netán valami kaotikus hc/punk dzsembori. Nem, nem voltunk a szó klasszikus értelmében vett barátok, viszont jó húsz éve személyesen is ismertük egymást, néha jól elbeszélgettünk mindenféle zenéről, máskor csak köszönésig jutottunk. Néha tett észrevételt egy-két passziós cikkem kapcsán, máskor én írtam neki valami hammeres téma miatt. És igen, a megnyilatkozó kollégákhoz hasonlóan én is egyfajta mentorként tekintettem rá, aki rendesen felpakolta azt a bizonyos mércét. Megkerülhetetlen volt a színtéren. És rendkívül segítőkész. Nem tudtam olyan kérdéssel/kéréssel fordulni hozzá, akármilyen zene kapcsán, amire ne válaszolt volna. Például amikor 2000 körül a Blood For Blood nevű bostoni banda után kutattam, a mailem elküldése után fél órával már tolta is az infókat róluk, meg hogy pont van egy korongjuk a Zenebarlangban, másnapi postával elküldi. És küldte. (Livin’ In Exile, hallod, Acélos?) A Dawn: Slaughtersun lemezét ugyanígy. Meg még jó pár másik CD-t, amelyekért nem lehetek elég hálás.

Képtelen vagyok felfogni egy hét után is, hogy egy ilyen ember, mint „A Lénárd” nincs többé. Köszönök mindent, Laci, bár nem lehet elégszer megköszönni iránymutató munkásságod! Nyugodj békében! Vagy igyál egy viszkikólát az öreg Bibircsókossal és villázzatok egy irgalmatlan nagyot, mert „that’s the way I like it, baby”.

Pál Szabolcs írása

Közelítő: Hájer Gergő-portré

gergo_promo_2022.jpgFotó: Lányi Kristóf

Újra itt a Közelítő, vendégem ezúttal a poliritmikus groove-ok hazai agya, Hájer Gergő, akivel még áprilisban (tudom, simán ráverek a NuSkullra, ha eltökölésről, van szó) ültünk össze a Noiret-ban, hogy átrágjuk az Omega Diatribe eddigi útját, és persze legfrissebb, nemzetközi kötődésű Vented formációját sem hagyhattuk szó nélkül. Számomra eszméletlen inspiráló, ahogy Gergő közeledik a zenéhez, ahogy szépen, lépésről lépésre építkezik, miközben ő maga ugyanaz marad: egy végtelenül szerény arc, óriási sztorikkal, akinek mindig jut ideje pár kedves szóra, vagy egy mosolyra, ha összefuttok. Az ízelítő Vented-dal kapcsán remélem tévedek, és még nagyobbat durran majd, mint amire én számítok, akkorát, aminek a csillagos ég sem szab határt...

Mielőtt az aktualitásokra térünk, menjünk vissza a kezdetekhez. Ma már mondhatjuk, hogy a mindennapjaid része a zene, emlékszel még, miként döntötted el, hogy a gitár és a metal lesz a szerelem?

Ha tök őszintén visszagondolok, hogy mikor volt legelőször az, amikor megfordult a fejemben, hogy mindenképp hangszert fogjak a kezembe, négy-öt éves lehettem. Akkoriban a Guns N’ Roses Appetite for Destruction albumával keltem és feküdtem, a nagyszüleimnek pedig volt otthon egy görög pszaltérion hangszere, amin már akkor elkezdtem gyufaszállal pengetgetni. A szüleim is mindig támogatták, hogy játsszak valamilyen hangszeren és én is mindig nyitott voltam rá, mert tetszett, hogy a semmiből lehet hangokat előállítani. Nagyon vacilláltam, hogy dob, vagy gitár legyen, a szülői nyomás a gitárnak kedvezett, egy Rákóczi úti társasházban a dob nem éppen szomszéd barát, szóval a gitárra esett a végső választás. Épp, hogy 10 éves lehettem, amikor megkaptam az első hangszeremet. A nagybátyám egy barátjánál, aki meglehetősen jól gitározott kezdtem el tanulni.

Tovább

Brékó, brékó! Itt az új Mögött-arculat!

facebook_profilkep_1080x1080.jpgJelentéktelen változás az univerzumban, egy világot jelentő lépés a blognak. Elkészült az új design, a megálmodója pedig nem más mint a csodálatos Waldmann Bogi (Bogiwald.art), aki nem csupán mesteri tetoválásai által tör jól megérdemelt babérokra, hanem remek lemezborítóival és pólómintáival is. Dolgozott a BIPØLARISsal, a Devoiddal, a Havannával, otthonosan mozog a keményzenei színtéren, úgyhogy egyből ő jutott eszembe, amikor kitaláltam, hogy kellene valami ikonikus vizuál a blognak, mert megérdemli. 

Büszkén tálalom az eredményt, amibe egyszerűen szerelmes lettem. Szeretném, ha Te is egy picit jobban megismernéd Bogit és a művészetét, ezért megkértem, hogy a nagy leleplezés apropóján válaszoljon pár kérdésemre. Érdemes rá odafigyelni, nekem elhiheted! 

Tovább

Anchorless Bodies - interjú (2022)

285500324_696313958439565_3072274287714279257_n.jpg

(Anchorless Bodies 2022)

Sose felejtem el, hogy amikor ezer meg egy éve tudakozódtam egy kedves barátnőmtől, hogy vajh' milyen zenét is játszik az Anchorless Bodies, ha már elrángatott koncertre így ismeretlenül, ő csak annyit felelt, szomorút. Azóta teltek múltak az évek, és a miskolcról indult ötös menthetetlenül a mindennapjaimmá vált. A Testet Ölt-tel szippantottak be teljesen, és azóta a régebbi anyagaik is gyakran előkerülnek. Már tíz éve zeng a harag, ami jó apropót adott, hogy a banda keménymagja, Alex, Marci és Milán elmesélje, miként élték meg a banda első tíz évét...

Nagy szeretettel köszöntelek Benneteket a Mögött blogon, idén 10 éves a zenekar, mik azok a momentumok, amikre szívesen emlékeztek vissza az elmúlt egy évtizedből?

Marci: Először is köszönjük a lehetőséget és köszöntjük a kedves olvasókat! Megszámolni is nehéz, hogy mennyi kellemes emlék kötődik az elmúlt évtizedhez! Az első demók útkereső izgalmától kezdve, a külföldi és hazai felejthetetlen koncerteken át, a legutóbbi kislemezig, a zenekar története tele van csodás emlékekkel. Meghatározó élmény számomra, amikor elsőként hallhattam valóban olyan minőségben a zenénket, ahogy azt a fejemben mindig is elképzeltem (nagy pacsi Siminek ezért), továbbá a nyelvváltásból fakadó szorosabb kapcsolat a közönséggel is meghatározó volt az életünkben. Sikerült ezzel egy olyan közös érzelmi hálóra kerülni számos emberrel, ami alapjaiban határozta meg a zenekar működését, valódi barátságokat és mély kapcsolatokat eredményezve.

Milán: Szívesen idézem fel az összes olyan koncertet, ahol pozitív és barátságos emberekkel találkozhattunk, és ismerkedhettünk meg. Rengeteg városban adódott lehetőségünk fellépni, ahol előtte sose jártunk, és láthattuk azt a közösséget egy éjszaka erejéig, akik jelenléte életben tartja a helyi zenei életet. Nappal pedig ment a turistáskodás. Emellett minden stúdiózás remek élmény volt, hisz ilyenkor egy hétre, vagy pár napra kiszakadsz, és csak annak szenteled a figyelmed, hogy a hanganyag a lehető legjobb legyen, és mindezt a barátaiddal teheted, remek környezetben. Köszi Simi!

Tovább

Vodka for Kids - interjú (2022)

vfk_2022.jpgVodka For Kids (2022)

A pécsi négyes rendesen borzolja a kedélyeket. Már a tavalyi, bemutatkozó VOTKA EP-vel is beléjük lehetett esni, nemrégiben pedig egy újabb remek lemezkét robbantottak, az év idei legjobb klipjének társaságában. Eme nemes apropóból váltottunk levelet Ákossal és Bobóval, és természetesen az élet nagy kérdései is előkerültek. De a lényeg, hogy "B*szatni kell az utolsó verejtékig."

Kitörő örömmel köszöntelek Benneteket, a Mögött blog virtuális hasábjain! Kezdjünk a legfontosabb kérdéssel, most akkor VODKA vagy KEVERT?

Bobó: Mindkettő! De talán a kevertet jobban szeretjük a bársonyos textúrája miatt, "hmmmmmm", no meg az a finom kis rágógumi utóíze egyszerűen fenomenális, törvénybe kéne iktatni, hogy mindenki igya, mert annyira "jóóó". <3

Ákos: Semmilyen szinten nem szeretnénk propagálni a felelősség nélküli alkoholfogyasztást, de amit adnak, azt azért megisszuk.

Tovább

Másként: Negative Live Photography, interjú Bócsi Tamással

252534855_10222617681724892_5737410538314795986_n.jpgSzámtalan olyan háttérberke van az undergroundnak, amiről sokszor megfeledkezünk, hisz már szinte evidenciának számít, hogy képviselői köztünk járnak. Olyanok ők, akár a legrégebbi kocsmabútorok a kedvenc késdobálónkban, a hely nem lenne ugyanaz nélkülük. Számomra a koncertek "szeretem emberei" a fotósok. Érkezéskor az első, hogy leradarozom ki van jelen, és ha meglátom mondjuk Somogyi Lajost (Bands Through the Lens), Pandur-Balogh Norbit (Northern Lights Photo HU), vagy Bodnár Dávidot (David Bodnar Photography), tudom, minden rendben lesz. Az esemény után úgy várom a fotókat, mint kislányként a Family Frost autót, csak nem a kerítésen, hanem a facebookon csüngök... Már régóta érik, hogy megszólaltassam a fotós szakmát, és első alanyként jobb embert el sem tudtam volna képzelni, mint azt a valakit, akit nem csupán a művészete által, hanem személyesen is ismerhetek, a két lábon járó, lélegző halál metalt, Bócsi Tomit (Negative Live Photography), aki mára már szintén megkerülhetetlen a szakmában és akkora szíve van, mint egy kamion. Ha nem hiszed, járj utána.

Emlékszel még, miként csöppentél bele az extrém zenei undergroundba?

Elég hamar elkezdtem koncertekre járni, 1993-ban voltam életem első Akela-buliján, persze akkor is az első sorban kellett állnom, mondhatnám, erre vártam egész életemben. Igazából a bibliámmal, a Metal Hammerrel és a Cannibal Corpse Eaten Back to Life albumával kezdődött minden. Már 10 éves korom óta hallgatom a brutál death metalt, tök durva! Összehaverkodtam az akkori Intense Agonising-csapattal és Neckropolisékkal. Már nem mai kölykök ők sem. Baromi nagy hatással voltak rám az elején, és jól össze is barátkoztunk. Kámforral voltak legendás kalandjaink is, de az már történelem...

Tovább

Közelítő: Horváth Martina-portré

martina1.jpgFotó: Mike Redman

Elszabadul a Közelítő! A rovat keretein belül számomra végtelenül inspiráló zenészek eddigi pályáját, és annak tanulságait vesézgetjük, kötöttségek nélkül. Kimondhatatlanul örülök, hogy első vendégként Horváth Martinát köszönthetem. A Zomborival és a Niburtával ismerhette meg őt az underground, 2017 óta pedig hangja eggyé válhatott Kátai Tamás Thy Catafalque-jával, amit tavaly, a Fekete Zajon először végre élőben is hallhatott a nagyérdemű. Két nemzetközi, Jason Köhnennel (Bong-Ra, The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble) közös projektet is jegyez, az electro-folk Mansurt, illetve a számomra különösen kedves The Answer Lies in The Black Void doom szörnyet. Mondják, nem a cél a fontos, hanem az út, ami odavezet. Erről mesélt nekem...

Eszméletlen örülök, hogy végre ténylegesen sikerül tető alá hozni ezt a beszélgetést, hisz tudom, folyamatosan dolgozol valamin, mesélj, mivel foglalatoskodsz épp?

Nem lett hivatalosan bejelentve, de a korlátozások feloldásával talán nyilvánvalóvá válhatott, hogy én is tagja vagyok az élő Thy Catafalque-csapatnak, akikkel serényen próbálunk az elkövetkezendő koncertekre. Tehát találkozunk április 30-án este az Akváriumban! Érkezzetek időben, mert az All Machines Will Fail lesz a support act a maga földbedöngölős-ambientes atmoszférájával, amiben én is közreműködöm egy kis impró erejéig, hogy erősítsem az este borús, gondolkozós oldalát.

Tovább

Mad Robots a Szimplában - a szürrealitás határai

mad_robots.jpgElég intenzív időszakon vagyok túl koncert ügyileg, lassan már úgy érzem magam, mintha turnén  lennék, csak nem a helyszín változik legsűrűbben, hanem a fellépők. Rengeteg élményem van az elmúlt hetekből, de egyszerűen nem sikerül mindent beleírni az éterbe, pedig igyekszem, de valahogy a bepötyögöni próbált sorok nem méltók az átélt, felejthetetlen impulzusokhoz...Pedig lenne miről megemlékezni: miként vált az új Dürer újra, végérvényesen a kedvenc menedékemmé, látva, ahogy számomra olyan kedves zenekarok lakják be színpadát, mint a dreadwolf, az Agregator vagy a Reason. Leírhatatlan egy teltházas lemezbemutatón megülni a Beneath The Void sötét mágiáját, múlt és jelen között ugrálni a Cadaveres-szel, kritizálni a rendszert a Beerzebubbal, olyan felszabadultnak látni a Watch My Dying-ot a deszkán, mint talán még soha, elveszni velük régi dalokban és megjáratni pár újdonságot. A mai napig nem sikerült feldolgozni a törődést, amit a Hell Vill-támogató bulin kaptunk, minden oldalról. Életem programja a BIPØLARIS - Heartlapse - Wasted Struggle - As Karma Brings négyes, mindegyik bandának bérelt helye van a pici szívemben. És persze ott a rengeteg ismerős, kedves arc a pultban, a keverő mögött és a kis székeken a koncertterem és a színpad mellett. Azt mondják, hogy az otthon nem egy hely, de a Dürer Crewnak hála számomra sikerült az egységet is azzá tenni. 

No, de jelen írás apropója egy teljesen más szín, olyan, ahová csakis nyomós indokkal lehet elrángatni, a Mad Robots például ilyen, főleg, ha maratoni hosszúságú szettel készül. Nehogy félreérts, a SzimplaROCKS egy remek kezdeményezés, de kit ámítsak, úgy fest, sikerült kiöregednem a bulinegyedből, pedig pár éve még hajnalig roptam a Robot rockot DJ Ozsi Bácsival... Sebaj, értük bármikor hajlandó vagyok a komfortzónám határainak feszegetésére, eddig még nem bántam meg, tegnap sem volt ez másképp, na de ne lőjem le máris a poént, ugye? Érkezés: részemről némi logisztikai baki csúszott a rendszerbe, ugyanis nem számoltam azzal a ténnyel, hogy a Szimpla Kert bizony már ilyen korainak számító időben is csurig töltődik, ott már beköszöntött a csillagászati tavasz. Amikor végre bejutottam, hatalmába kerített a "te jó ég, hová kerültem érzés", sajnos a kellemetlenebbik. Amikor utoljára jártam a Szimplában, szinte üres volt, ezúttal viszont az óriási nyüzsi már javában tart, csak én nem találom a helyem. Rögtönzött kétségbeesésemből kis társaim jövetele zökkent csak ki pár, hosszú perccel később. Rögvest a koncertterem felé orientálódtunk, így is sikerül picit lemaradni, hisz velem ellentétben a kezdés pontos volt.

Azt egyből örömmel konstatáltam, hogy tele a terem, okoz némi trükközést az előrejutás, de nem bánom. A Wildfire-ről sikerült lemaradni, sajnálom nagyon hisz, az egyik kedvencem a Pareidoliáról, mégis, amint elfoglalom a pozícióm, megszűnik minden nyűgöm. Még sosem hipnotizáltak, intézményes keretek közt nem is fognak, de valahogy így képzelem el az azután a bizonyos csettintés utáni állapotot, amikor magadra maradsz magaddal, és hagyod hogy (jelen esetben) a zene vezessen.  Ezekből a mélységekből, csak a könnyed átkötések rángatnak ki pár pillanatra, hogy utána újra alámerülj egyből, dinamikus kontraszt ez, amiben PT tökéletesen navigál. Bármennyire is be tud rántani a Mad Robots pszichedelikus progresszivitása, mindig érdemes a fél szemet a pályán tartani, az a felszabadult összhang, ami most áradt ebből a négy úriemberből, külön ráerősít az este speciális mivoltára. Egyébként is mindegyikük megérne egy litániát, a hangszeres szekció minden tagjának annyi íz van a játékában, hogy külön-külön is el lehetne nézni őket egész nap, PT pedig olyan zsigeri természetességgel lavíroz tudatállapotok közt, hogy egy másodpercre sem tudsz másfelé kalandozni, hirtelen  mintha a Peculiar Ways klipjébe csöppennél, egyetlen Erdős Júliánk helyébe, az álom absztrakt szürrealitásába, bár ebből nem igazán szeretnél felébredni. A profi hangosítás meg csak ráerősít minderre. A Szimpla koncerttermének egyik erőssége, hogy meglepően bikán be lehet dörrenteni, amiről a Hangmérnök úr talpig Zajban gondoskodik is, ahogy kell. Picit ki is ráz a hideg a gondolattól, hogy a Kert kiszámíthatóbb ütemeire bulizó vendégsereglete mit sem sejt, mindebből...

Az extra hosszúságú utazás állomásai főként a legutóbbi két lemezre építenek, de le lett porolva pár régebbi (örök)darab is, mint a Twisted State of Mind vagy a Hands Off, és persze a kihagyhatatlan Toxic Spiral Time, a dal, amivel egy életre (vagy többre) elköteleződtem, és menthetetlenül Robot rajongóvá váltam. Andressel is imádtam már, de azt hiszem, PT csatlakozásával vált teljessé a képlet, ami számomra már az I Stray-nél is egyértelműen látszott, máig igencsak kedves nekem az az anyag is, instant libabőr volt így élőben hallani a The Comply-t is például. És persze ott vannak a dalok, amikben még itthon is elveszek, élőben meg...á, inkább ne is beszéljünk róla (Tentacles, Illicit Ataraxis, Aokigahara, Iris). De ahogy láttam, voltak jó páran, akik értik, miről beszélek. Hazafelé mégis azon gondolkodom, hogy, ha meg kellene nevezni kis hazánk legalulértékeltebb underground metal zenekarát,  a Mad Robots  ugrana be elsőre. A mai napig nem értem, miért nem csinálnak még teltházas, A38-as koncerteket. Meglehet még mindig naiv vagyok, de hiszek abban, ha valami jó, az előbb-utóbb organikus módon, szociál médiás tunning nélkül is eljut ahhoz, akihez kell, és meg tudja szólítani azt, akinek értő füle van hozzá. 

Aztán persze rögtön eszembe jut, hogy a minőség mindig többet jelent a mennyiségnél, főleg ebben a tetszikekben mért álvilágban, ahol semmi sem az, aminek tűnik, és ami értéket képvisel, az jó eséllyel a mélyből jön, és ott is marad. A Mad Robotsnak jelenleg nem rajongótábora, hanem családja van, és ez a meghitt bennfentesség olyan különleges kapocs, amit mással nem lehet pótolni. Miközben újrahallgatom a setlistet, ma sem tudok mást, csak mosolyogni, pedig ideje elsántikálni a Rudasba kikezelni a kezdődő reumám...setlist.jpg(A tegnapi setlist hátteréül használt grafika Deák Bernadett munkája)

Erdős Júlia pillanatképei itt!

Heartlapse - interjú (2022)

heartlapse_kep.jpgHeartlapse b.-j.: Balován Barnabás (basszusgitár), Kovács Tamás (gitár), Egyed Péter (dob), Luca Broglia (ének)

Követem már egy ideje a Heartlapse munkásságát, Remains nagylemezük pedig a tavalyi év egyik fénypontja volt számomra, nem félnek feszegetni a műfaji határokat, az eredmény rendezett disszonancia, melyben egyből otthon érzik magukat az erre fogékonyak, pláne élőben. Emellett eszméletlen megfogott a vizualitás, amibe a dalaikat öltöztetik. Az album koncepciójáról, fogadtatásáról, múltról és jelenről beszélgettünk frontemberükkel, Lucával, és dobosukkal, Petivel. 

Tovább

Másként - Reaction fanzine, interjú Sabján Bencével (2022)

selfie.jpg

A szó hatalom, különösen a leírt, annak mindig nyoma marad, még ha a fénysebességre kapcsolt információáradatban erről hajlamosak is vagyunk megfeledkezni. Szerintem egy olyan világban, amiben épp tótágast állnak az értékrendek, eszméletlen fontos, hogy jöjjenek olyanok, akik életben tartják az értéket, legyen szó az underground szubkultúrának a szubkultúrájáról. Nem mondhatnám, hogy régóta ismerem Bencét, de amikor először belelapoztam a Reaction tizenkettedik számába, egyből tudtam, hogy ő bizony olyan. Felteszi azokat a kérdéseket, amikről beszélni kell, méghozzá a megfelelő embereknek. Bali Dávid tavaly megírta kis közösségünk egyik legfontosabb kordokumentumát, nos, én a Reaction fanzine tizenharmadik számát is nyugodt szívvel így fogom emlegetni...

Terveztük már Bencével egy ideje a beszélgetést, örülök, hogy épp egy olyan fontos kulturális esemény előtt érkezik meg, mint a veszprémi Holtszezon 2022/Kortárs Irodalmi fesztivál, melynek keretein belül vele is találkozhatsz e hét vasárnap a veszprémi Teremben, ahol a fanzine-készítés lesz a téma. Előtanulmánynak pedig itt ez a mélyinterjú, amiben szó esik a kezdetekről, a jövőről, és a hamarosan megjelenő különszámról is. Hardcore és fanzine függőknek egyaránt kötelező!

Tovább

Choke City - interjú Géczi Ricsivel (2022)

choke-city-promo-shot-2022.jpgCHOKE CITY b.-j.: Szűcs Szabolcs - basszusgitár, Géczi Richárd - ének, Kiss Barnabás - gitár, Binder Gáspár - dob

Ezer éve nem csináltam már év végi számvetést, pedig tavaly megesett a lehetségtelen, és még ropogós állapotukban sikerült rámenni jó pár friss hazai anyagra. Ha mégis listába szedem egyszer 2021-es kedvenceim, a Choke City-nek bérelt helyet szánok, hisz már a bemutatkozó kislemezükkel megvettek, dekára. Magamat is megleptem azzal, mennyire berántottak már elsőre. Úgyhogy le is leveleztük szépen a csapat énekesével, Ricsivel az eddigi történéseket, és hogy mit hozhat 2022. 

Eszméletlen öröm, hogy a Mögött blogon üdvözölhetlek! Ugyan a Choke City története még elég rövid, mindannyian régóta mozogtok már a metal/hc színtéren, mind zenekari, mind szakmai tekintetben, és régre nyúló barátság is összeköt titeket. Mióta beszélgettetek már arról, hogy jó lenne valamit közösen kihozni?

Hosszú ideig rendre felbukkant a közös zenélés gondolata, leginkább persze az agyas, hajnali megfejtések során. Valahogy 2020 augusztusa körül kicsit komolyabban is elkezdtük mérlegelni a dolgot, de az utolsó lökést a novemberi bezárások adták meg valójában. Mivel mindannyian a zeneiparhoz és az éjszakai vendéglátáshoz kötődünk, így hirtelen rettenetesen sok szabadidőnk lett, amit valamilyen kreatív folyamattal szerettünk volna átvészelni. Három hét alatt kiszakadt belőlünk négy dal, és a negyedikként írt Danger-t követően éreztük, hogy menthetetlenül lett egy zenekarunk.

Tovább

A szabad ég alá költözik a Hell Vill fesztivál

promo_2.jpg

Artwork: Tóth Erika és Sebő Krisztián 'Shapefromhell'

Magyarország egyik legundergroundabb - a szó lehető legszerethetőbb értelmében - , önszerveződő fesztiválja a Hell Vill gondolt egy nagyot, és úgy döntött, idén szabadlábra helyezi magát, keletebbre vonul, és szintet lép, hogy kibővült szervezőgárdájával egy kétnapos, szabadtéri fesztivállal örvendeztesse meg a hardcore/punk/metal színtér elkötelezettjeit.

Az immár tizenhét éve létező rendezvény az elmúlt években több, mint háromszáz zenekarnak adott otthont, Bősárkány után Veszprémbe, majd Székesfehérvárra vándorolt, 2022. június 17-18-án pedig a Bükk nyugati kapuját, Felsőtárkányt zörrenti meg, a pontos helyszín a Blues Hill Park

Tovább

Drága Zuzu...(2021)

zuzu2021.jpgAzt hittem, 2020-nál lejjebb már nem lesz egy darabig, aztán 2021 csak ráhúzott még tucatnyi péklapáttal. Mégis, mikor nyakig gázolsz a fájdalmadban, valamid csak marad. Nem, nem a méltóságod, Reményke. Keserűen gyötrelmes közhely, de a kis szaros tényleg létezik, viszont akkor, csakis akkor bújik elő rejtekéből, amikor a lelked már tényleg az utolsókat rúgja, hogy a füledbe duruzsolja, legalább még lélegzel, és egészséges is vagy, te kis köcsög. Valóban. Mert akármilyen tempóban is zúdul rád az élet, azért valld be, még maradnál, mert, ha szerencséd van, Reményke, a közhely, még időben felbukkan, hogy elhitesse, egyszer jobb lesz. Aztán kezdődhet minden elölről.

Tovább
Címkék: Zuzu

OMNS - Facilis Descensus Averni - lemezajánló

borito_1.jpgAarrgh! Imádom az ilyen borítókat! Kíméletlenül tolakodó és groteszk: íme, ember, a lét és nem lét vékonyka határán egyensúlyozva nem tudhatod, mikor támad kedve a nagy nevettetőnek kirúgnia alólad a sámlit és hopp, máris a másik oldalon rothadsz hat láb mélyen (amúgy a latin nyelvű cím is erre utal: „könnyű a pokolra jutni”). Sokan nem szeretnek szembesülni az elmúlás tényével, pedig jobban belegondolva ez az egyetlen biztos dolog ebben az életben, minden más esetleges. De félre a filozofálgatással, a honi duó lemeze érdekes utazásra invitál mintegy fél órában. - Pál Szabolcs írása

Tovább

Heedless Elegance - interjú Forgó Zsolt gitárossal (2021)

he_promo.jpg(Heedless Elegance b.-j.: Erős Mátyás - basszusgitár, Csobán Albert - dob, Forgó Zsolt - gitár, Konter Samu - ének, Varga Dániel - gitár, fotó: Hegyi Júlia Lily)

Azóta érlelődik már bennem egy Heedless Elegance-interjú, amióta először meghallgattam a Librát. Őszintén? Eszméletlen megleptek a srácok, nem igazán jellemző, hogy ebben a minőségben szólal meg valaki ilyen „fiatalon”. A budapesti ötös 2018-tól datálja hivatalos létezését, idén januárban pedig – egy EP, és a bemutatkozó album után – már a második nagylemezüket szabadították a nagyvilágra, ami az egyik legjobb idei er(j)esztés. Bele is ette magát a fülesembe rendesen, hetente legalább egyszer lecsúszik, kísérő nélkül. A csapat végre jól meg is túráztatja az albumot, épp a metal.hu szervezésében járják az országot, a Beneath The Void, a Nest Of Plagues, és a Watch My Dying társaságában. December 28-án a budapesti állomás lesz a hunyó, az Instantban lép színpadra az illusztris társaság, úgyhogy végre élőben is udvariasan letéphetik az arcom. Eme jeles apropóból váltottunk levelet Forgó Zsolt gitárossal, hogy bepillantsunk a színfalak mögé. 

Tovább

Diabolus In Musica - interjú (2021)

dim.jpg

Az Ørdøg zenekart valószínűleg nem kell bemutatni senkinek, az viszont mintha kevésbé ismert tény lenne, hogy a Diabolus In Musica az akusztikus kistestvére. Utóbbi csapat teljes megdöbbenésemre a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház színpadán bukkant fel október végén Az Élet alássan című formabontó előadás keretében, ami zseniális volt a maga nemében. Ennek kapcsán ültem le beszélgetni Vörös András énekessel. - Pál Szabolcs interjúja

Utánanéztem, próbáltam keresni a rock és a színház házasításának nyomát, de igazából nem találtam ilyet, csupán hasonlót. A Sear Bliss vett részt egy produkcióban, valamikor az ezredforduló környékén, amikor a beregszászi színház egyik előadásához adták a zenéjüket.

Igen. Meg a Gire-ból a gitáros, Zoli mesélte az idei Fekete Zaj fesztiválon, hogy ők is belecsöppentek egyszer valahol Békéscsabán vagy Szegeden valamilyen színházi előadásba, de az is csak egy-két alkalom volt. Olyan persze sokszor előfordult, hogy rockzenészek játszottak vagy énekeltek színházban, musicalekben vagy zenés darabokban, de hogy egy metal zenekar saját, áthangszerelt dalaira épüljön előadás, ami se nem koncert, se nem kísérőzene, hanem valami a kettő között, arról nem tudok. Nem véletlenül kapta a formabontás alcímet, mert mi se igen tudtuk belőni a műfaját.

Tovább
süti beállítások módosítása