Kult-kör: No Martyr Collective x Hell Vill 20. (interjú, 2025)

"Az van, amire lehetőségünk van. A lehetőségekkel pedig vagy él az ember, vagy nem. Mi élünk."

bc64f8a4-ac0a-4f03-a12e-050e094e72c0.jpgFotó: NMC 

A Kult-kör sorozat mára már kultikus, vagy potenciálisan azzá váló helyszínek, koncertsorozatok, fesztiválok és további értékteremtő megmozdulások hátterét mutatja be, a megálmodók szemszögéből. 

Ugyan a hivatalos fesztiválszezon már lement, de azért idén sem maradunk Hell Vill nélkül. A lassan már az Egyesült Államokban is nagykorúvá serdülő fesztivál huszadik érája ezúttal összebútorozik a No Martyr Collective évzáró bulijával, és egy kétnapos klubkoncertsorozat formájában tartatik meg november 28-29 közt Győrben, a Bridge Hallgatói és Oktatói klubban. Mi is lehetne ennél jobb apropó, hogy így, a fesztivál előtti véghajrában kitárgyaljuk kicsit a Hell Vill ügyes-bajos dolgait, és hogy mi minden történt a No Martyr Collective aka Beerzebub, BIPØLARIS, Devoid, Witchthrone háza táján az elmúlt időszakban. 

Örömmel üdvözöllek benneteket a Mögött blog virtuális hasábjain! Bemelegítésként meséljetek, hogy érzitek magatokat így, a Hell Vill előtt pár héttel?

Soma: Jól, reményekkel teli. Végül is, magát a tényt, hogy létrejött az esemény, önmagában is egyfajta győzelemnek élem meg. 2025-ben ezt csak így lehet. Bízom benne, hogy a buli is jó lesz, és hogy a zenekarok és a közönség is jól fogja érezni magát ezen a hétvégén.

Régi álom volt már egy győri Hell Vill! :)

Dorina: Személy szerint egyelőre nyugodt vagyok, persze, az utolsó hajrá még csak most következik, és van dolgunk bőven, de azt gondolom, jól állunk, és minden adott lesz arra, hogy két kiváló estét tudhassunk magunk mögött. :)

Mielőtt tovább boncolgatnánk az aktualitásokat, megtudhatnánk arról picit többet, miként jött létre maga a No Martyr Collective?

Gábor: Annyi történt, hogy felhívtam a srácokat azzal, hogy csináljunk egy fasza kis kollektívát! Azt mondták, ok! A miértje szerintem fontosabb. Nagyon régről indul a történet... Egy kistelepülésen nőttem fel, ahol a ’90-es évek közepétől körülbelül 2004-ig, hazai viszonylatban is, erős zenei közösség működött. Az akkori koncertek nagyon vegyesek voltak: ska, punk, hardcore, metal, crust és grind bandák simán játszottak egy eseményen, és sokan voltak a bulikon. Aztán azt vettem észre, hogy a rendezvények tematizálása lassan elszeparálta egymástól az embereket. Egyre kevesebben voltak minden ilyen eseményen... Ezek az emlékek élénken élnek még bennem, és nagyon hiányzott a sokszínűség, a vegyülés.

Nemes egyszerűséggel azt gondoltam, hogy ha a megye négy legaktívabbnak mondható zenekarát, ami ráadásul négy teljesen más stílusú banda, egy istállóba terelem, és sikerül meggyőzni őket arról, hogy együtt sokkal többet tehetünk, ha mást nem, a helyi közösségért, már megérte. Nyilván az egymás segítése lásd: klipek, koncertek, stúdiózás, szervezés is egy nagy lépés volt mindenkinek, mert produktívabbak lettünk. Megnőtt a lehetőségek száma. A sok nehézség és vita ellenére úgy érzem, igaz barátságok alakultak ki. Szerencsére, nem mindig értünk egyet mindenben, és a vitáinkon keresztül nem csak a „produkció” fejlődik, hanem mi is, emberileg. Jó érzés tudni, hogy számíthatunk egymásra. Jó érzés tartozni valahova. Annyi hiányérzetem van jelenleg a kollektívával kapcsolatban, hogy a művészet (képzőművészet, irodalom, stb.) még nem szerves része az NMC-nek, de a későbbiekben mindenképp szeretném, ha a zene és a szellemiség mellett, a színtéren alkotó művészek közül is lenne csatlakozó... 

Mik azok a mérföldkövek, amit a közösség megalakulása óta kiemelnétek?

Soma: Eleve az, hogy a kollektíva megalakulása óta mind a négy tagzenekar létezik, önmagában egy k*rva nagy mérföldkő. Tételesen egyébiránt a mérföldköveink, nagy vonalakban, szerintem:

Kíváncsi vagyok, hogy mit fog hozni a holnap! 

Összességében, hogy érzitek, együtt minden jobb? Úgy értem, gördülékenyebben működik így a szervezés, és sikerült ezáltal kicsit összébb terelni azokat, akik érdeklődnek a zenekaraitok iránt?

Bogyó: Úgy érzem, a közösségnek van építő ereje, igaz ez a zenekari közösség aka kollektívára és a közönségre is. Bár, viszonylag nagy a komplementer halmaz a négy zenekar hallgatóiból, de így is tisztán látszik, hogy ha összejön az NMC egy koncertre akkor többen jönnek el, mint amikor külön bulik vannak. Nyilván mindez UG-szemcsin keresztül nézendő. Amúgy meg, amikor nekiindul 15-16 kandisznó mondjuk egy ottalvós, távolabbi koncertre, az kicsit olyan, mint egy osztálykirándulás, csak itt nem kell titokban inni.

Ennek kapcsán, azt hiszem, fontos beszélni a kultúrmissziós szerepvállalásról is, számotokra mit jelent ez?

Szilárd: Szerintem 2025-ben sokan hamis önigazolásként fogják felfogni a kultúrmisszió fogalmát. Ne érts félre: nekem minden megadatott ahhoz, hogy élvezzem az underground létezését. Barátaimmal zenélek, a szakma elismer, és rengeteg barátom van ezen a színtéren. De nézzük a realitásokat: ez egy nagyon szűk szubkultúra, amely ráadásul a zenei produktumok változó fogyasztása miatt egyre inkább visszahúzódik a koncertélményből. Sok esetben csupán a nosztalgia mondatja az emberekkel, hogy kultúrmissziót folytatnak. Számos 40 év feletti újra szeretné átélni azt, ami a korai 2000-es években, vagy akár a ’90-es években történt. Ez a múlt azonban nem tér vissza, és a jövő dinamikusan változik – senki sem tudja, merre halad.

Én úgy látom, önámítás kultúrmisszióként tekinteni erre, mert rengetegen most is hangszert ragadnak, és álmodoznak arról, hogy egyszer a színpadon lesznek, de ebből nem lesz automatikusan kultúrmisszió. Nagyjából így kell felfogni: hálás vagyok azért, hogy ez megadatott nekem, és örülök neki, ha mások élvezik azt, amit a színpadra viszek, és utánaolvasnak esetlegesen annak, amit mondani szeretnék, végtére, ez is egy k*rva jó élmény, minek kell ezt a kiválasztottság tudat pátoszos mázával leönteni? Felesleges, menjél fel, élvezd, amit csinálsz, nem kell e mögé egy magasabb rendű dolgot vizionálni. Ha valaki ezt küldetéstudatból csinálja, és nem élvezi, az menjen haza a gyerekeihez. Hasznosabb időtöltés lesz ezt garantálom.

Miként illeszkedik ez a Hell Vill két évtizedes működésének narratívájába?

Soma: Robogtam tavasszal az akkor még funkcionális M1-en Budapest fele, és az ilyen hosszabb utakon rendszeresen fel szoktam hívni a Gábort, hogy „mimerrehánnyóckalács?” Itt kezdtünk el csicseregni ennek a bulinak a körvonalairól, utána belerángattuk a Szilárdot, hogy az év végi NMC-évzárót, amit évek óta ő hoz tető alá, terjesszük ki egy jó kis Hell Vill-re. „Mi baj lehet?”

Egyébként meg nincs narratíva. Az van, amire lehetőségünk van. A lehetőségekkel pedig vagy él az ember, vagy nem.

Mi élünk.

508007115_644527425298849_3092126289819902947_n.jpgFotó: Vitéz Marcell

Ahogy említettéttek már, a Hell Vill, és a jövő évi NMC-koncertek kapcsán új taggal bővült a csapat, Kovács Dorina személyében. Dorina, te is már elég rég beleástad magad a hazai zeneiparba, miként kerültél kapcsolatba a No Mártírokkal?

Dorina: Összességében évek óta kerülgetjük egymást a srácokkal a színtéren, de a konkrét megkeresés Waldmann Szilitől érkezett, hogy lenne-e kedvem becsatlakozni a háttérmunkába. Örömmel mondtam igent, mert mind az NMC-t mind a Hell Villt nyomon követem, és azt gondolom, hogy ez a kultúrmisszió, amit a fiúk képviselnek az egyik legjobb dolog a hazai undergroundban, abszolút tudok vele azonosulni. Van benne kihívás, mert négy zenekarral még nem dolgoztam egyszerre, viszont az „alapokat” ismerem, illetve a Rockmaraton által szerzett tudásom bele tudom adni a Hell Villbe. Plusz, szeretem Győrt, van is kötődésem a városhoz, így minden adott volt. Izgalmas már most, remélem gyümölcsöző is lesz a kooperáció, és elégedettek lesznek a fiúk. :)

Mi az, ami miatt felfigyeltél a kollektívába tartozó zenekarokra (Beerzebub, BIPOLARIS, Devoid, Witchthrone)?

Dorina: A legnagyobb potenciál számomra a srácokban és a zenekarokban az évek alatt megszerzett tapasztalat és önállóság: mivel nem kezdő bandákról van szó, így hatékonyabban, a feladatokat felosztva tudunk egyről a kettőre jutni. Ezáltal az sem probléma, hogy nem egy városban élünk. A kollektivitás gondolata is szimpatikus számomra, nem is emlékszem, hogy az elmúlt években volt-e ilyen. Illetve, ami még potenciál lehet az az, hogy mind a négy zenekar a metalon belül is külön szegmenst képvisel. Azzal, hogyha valaki eljön egy NMC-koncertre csupán az egyik zenekar miatt, ezáltal megismerheti a másik hármat is, és gazdagodhat más élményekkel. :)

Rátérvén a Hell Villre, miként jutottatok arra a döntésre, hogy idén az NMC szokásos évzáró bulijával kötitek egybe?

Soma: Ezt azt hiszem, fentebb már megválaszoltam, de talán még annyival kiegészíteném, hogy a „rakjuk össze, amink van” - gondolata erősen érvényesült az összeolvadás során.

A fesztivál eddigi történetétől nem idegen a klub környezet, mit érdemes tudni az idei helyszínről, a Bridge klubról?

Szilárd: Mivel én szerveztem a No Martyr’-évzárókat, lényegében ugyanazokat a kapcsolatokat és folyamatokat követem, azzal a különbséggel, hogy most két napos eseményről van szó, több zenekarral. A Bridge-ről csak pozitív értelemben tudok beszélni: érzékelhető a szervezőség részéről az a feltételes reflex, hogy támogassák a helyi erőket és az underground zenét. Ez a hozzáállás a gyakorlatban is megnyilvánul, rendkívül professzionális módon. Kiváló helyszín, nagyszerű szemléletű csapattal és főszervezővel. Soha nem volt semmilyen problémánk; mindig konstruktívan és támogatóan álltak hozzánk.

546397638_1430230929108406_5750383122999417405_n.jpgArtwork: Shapefromhell

A 2025-ös felhozatal ismét elég színes lesz, mondhatni a hazai keményzenei underground „krémje” teszi majd tiszteletét Győrben, szerte az országból, és mint mindig, elég széles műfaji palettából szemezgettek. Milyen koncepció mentén állítottátok össze az idei programot?

Gábor: Mindenképpen a kollektíva alap zenei sokszínűsége volt a kiindulópont, és nem utolsó sorban a minőség. Legyen az régóta működő zenekar vagy újabb formáció, fontos, hogy „számomra” legyen benne valami plusz. Azt gondolom, azok a bandák, akiket javasoltam a line upba, kiváló produkciók, emberileg is tudunk kapcsolódni, és valami olyat csinálnak itthon, amit rajtuk kívül senki.

Egy kis nosztalgia, hisz 20 év baromi hosszú idő, bár nem titok, hogy engem csupán 2022-ben kapott el először Hell Vill-életérzés, de azóta állandó résztvevője vagyok a fesztiválnak, legyen bárhol, és számtalan kedves élményt szereztem már ezalatt a rövid idő alatt is. Nektek mik a kedvenc Hell Villes élményeitek?

Szilárd: Nekem fellépőként, a Mad Scientistes, végtelen mennyiségű kraft sör a legkedvesebb emlékem a Mad Vill-ről!

Dorina: Az biztos, hogy az egyik ex-zenekarommal voltam a Hell Villen, illetve emlékszem, hogy egy másikkal jó párszor bombáztam Somát, ami azt hiszem végül nem jött össze. :) De a színtér egyik legjobb kezdeményezésének tartom, szóval irtó hálás vagyok hogy részt vehetek benne!

Soma: Felsőtárkány: Nagyszínpad látványának élménye.

(Nem én sírok, te sírsz – a szerk.)

Azt már kielemeztük jól tavaly, hogy sajnos, a fesztivál elmúlt pár éve nem alakult éppen zökkenőmentesen, de még mindig talpon vagytok, ami számomra óriási öröm. Ahogy az Istók/Önkéntes sorstalanság ajánlómban fogalmaztam, csak nem eresztitek a keményzenei underground halálcsillag-mászókáját. Na de mégis, miért éri meg csinálni, akár, ha a fesztiválszervezést, akár az NMC-klubkoncertjeinek tető alá hozását nézzük is?

Dorina: Kicsit általánosítom a kérdést: az, hogy kinek miért éri meg csinálni a zeneipart - ha a szervezői/booking oldalról nézem - elég szubjektív. Ha az anyagi részét nézzük, jelenleg nem biztos, hogy ez a műfaj (összességében a rock/metal vonalra gondolok) az, amit megéri csinálni. Szerintem ehhez fontos, hogy ezen túl tudj lendülni, és meglegyen a szenvedély, ami miatt csinálod, és így nem lesz gyomorgörcsöd, ha egy bulin harmincan vannak, sőt tovább megyek: neked, mint managernek kell a pozitív gondolkodást közvetíteni a zenészek felé.  Szóval rettentő fontos, hogy hinned kell abban, hogy az apró pozitívumoktól halad előre a dolog, és csak hosszabb távon tudsz ebből építkezni. Szerintem mind a Mirrorban, mind az NMC-ben megvannak a hasonló gondolkodású emberek, akikkel lépésről-lépésre lehet építkezni. A jelenlegi helyzetben elég nehéz így gondolkodni, de például, már azért is megéri csinálni, ha jól érzik maguk a többiek.

Ugyan még nincs itt az év vége, de miként értékelitek az NMC 2025-ös évét?

Bogyó: Személy szerint, én nem nagyon tudtam részt venni száz százalékban az idei éves munkában. Az első félévben a Downset-turnéra való felkészülés miatt, a második félévben pedig a turné által okozott családi és zenekari sebeket gyógyítandó voltam túl elfoglalt. Na majd jövőre, remélhetőleg! Ettől függetlenül úgy érzem, hogy az sikeresnek mondható, hogy újra meg tudtuk csinálni a Dürer Kertes őszi házibulinkat, illetve, hogy a Hell Vill összeállt az NMC-vel. Továbbá hálás vagyok, hogy lett egy Dorinánk, aki csinálja a szervezéseket, így végre nem nekem kell! Ez számomra az egyik legnagyobb siker, haha!

Kicsit komolyabb vizekre evezvén, ugyan „zsebkendőnyi” ez a színtér, és mindig is nehezített pályán kellett lavírozni, valahogy én azt látom, hogy a legnagyobb szerencséje a hazai undergroundnak, hogy ilyen arcok a mozgatórugói, mint amilyenek ti is vagytok, akik a sokszor elkerülhetetlen buktatók ellenére is teszik, amit vállaltak, építik a kis közösségüket, amivel tudják, és amennyire lehet. Viszont, én úgy gondolom, hogy ezt nem lehet a végtelenségig csinálni, főleg, így negyven körül, amikor az élet már más prioritásokat is hoz az ember életébe. Mi lesz akkor, ha elfogy a kraft? Mi kellene ahhoz szerintetek, hogy a szcéna továbbra is organikusan, önjáró módon tudjon működni tovább. Szerintem elősorban utánpótlás…

Szilárd: Hát, én körülbelül 23 évesen adtam az első koncertemet, tehát, nagyjából 18 éve aktívan részt veszek ebben a világban, jelenleg évente körülbelül 25 bulival. Ha valaki ennyi ideje benne van, megtanul együttélni ezekkel a kihívásokkal, és automatikusan kialakul egy attitűd, hogy minden fontos döntésénél figyelembe veszi: ez az élete része. Amikor azonban elkezd halványulni a szenvedély, és a mérleg serpenyőjében már több a logisztikai vagy egyéb probléma, az általában azért van, mert már nem akarod úgy csinálni. Ilyenkor el kell gondolkodni azon, hogy érdemes-e folytatni. Fontos azonban látni, hogy sokan úgy érzik, a színtér „adósságot” tart feléjük a rengeteg befektetett energia miatt. A valóság az, hogy a megtérülés nagyon korlátozott – a hatásodra csak bizonyos keretek között van ráhatás.

A maximum, amit ki lehet hozni, például az, hogy elmész Kazincbarcikára, teljesen más ügyben a városba, és odajön hozzád pár szóra valaki: „Hú, de jó, vagy rossz az új kiadványod.” És ez mégis mennyivel értékesebb, mint minden pénteken részegre inni magad a sarki kocsmában a haverokkal. Szerintem, aki akar, optimalizálhatja a dolgot, még akkor is, ha a modern kor sajnos nem sok jót ígér az underground színtérnek a jelen pillanatban, és az utánpótlás vidéken szigorúan monoton nullához konvergál.

508194175_644527021965556_6887542217544027115_n.jpgFotó: Vitéz Marcell

A másik nehezítő tényező, amiről az NMC-podcast Hell Vill-es adásában is szó esik, a főváros-vidék kontraszt, bár tapasztalataim szerint közös probléma, hogy fogynak a játszóhelyek. A legtöbb bandától azt hallom, óriási lutri Budapesten kívül szervezni bármit. Ennek kapcsán mit gondoltok, a vidékről induló zenekarok, a vidéki klubok alapból hátrányban vannak a budapesti székhelyűekkel szemben?

Soma: Zenekari szempontból: nézőpont kérdése. A hátrány itt előny is lehet, mivel sokkal nagyobb nyomás van egy nem budapesti zenekaron, hogy bizonyítson. Én legalábbis így élem meg. A pálya nehezített, de ez nem rettent vissza minket.

Nem rettenthet vissza.

Ez az attitűd adja a velejét a kollektíva tevékenységének. A soha „megnemnyugvás” és egyúttal a mártírkodás konzekvens kerülése.

Dorina, a klubbos dolgokról pedig talán te tudnál a legrelevánsabban nyilatkozni.

Dorina: Sajnos nekem is az a tapasztalatom, hogy - egy klasszikust idézve - a covid utáni repülőrajt igen gyorsan földbe állt. Szakmán belül is sokszor felmerül ez a téma, hogy kevesebb helyre lehet elmenni játszani, mert kialakult egy olyan helyzet a kluboknál, hogy vagy a pályázatos zenekarokat vagy azokat a bandákat részesítik előnyben, ahol be lehet lőni, hogy fixen lesz közönség, ami a költségeket fedezi, és nem lesz mínuszos a buli. Persze, ezt vendéglátós szemmel abszolút megértem, sajnos ezek tények: az emberek meggondolják, hogy ebben a gazdasági helyzetben mire költik a pénzüket. De fontosnak tartom, hogy a bandák elmenjenek a releváns vidéki helyekre is játszani jóval kevesebb embernek, hiszen, ha ez sem történik meg akkor még nagyobb „szakadékot” hozunk létre Budapest és a vidéki városok között.

Zárásként, némiképp pozitív irányba terelve a témát, azért mutatkoznak biztató tendenciák is, elég, ha csak az idei jótékonysági merch licitünkre gondolok, ahol tényleg meg tudott mutatkozni, hogy közösségben az erő, és többek közt tőletek is kaptunk bérlet felajánlást, amiért baromi hálásak vagyunk. Számotokra mik azok a pozitív mozzanatok, ami azért mutat némi pislákoló fényt az alagút végén?

Soma: Ezúton is gratulálok Lacinak a nyereményéhez! Számomra az a biztató, hogy elkezdtek újra fiatalabb srácok, lányok is járni koncertekre. Remélem, hogy ez a trend, ez a tendencia a jövőben tovább fog javulni.

Dorina: Általában a zenekaraimnál én töltöm be a merchös szerepet is, így kapunyitástól az est végéig a pultban állok, és sokszor volt már, hogy „elsőbálozók” jöttek oda, hogy mennyire király és színvonalas produkciókat láttak, nem ismerték a zenekarokat, de innentől kezdve nyomon követik. Természetesen nem tudják, hogy a háttérben dolgozom így mindig öröm hallani/látni ezeket a reakciókat. Az is mindig szívmelengető érzés, amikor egyre több ismerős arc jelenik meg az eseményeken. :)

Szilárd: A jótékonykodási attitűd alapvető hitvallása az NMC-nek – lásd például a menhelyt támogató bulikat –, de ugyanakkor számtalan ember teljesen más környezetben, és más módon is próbálja jobbá tenni a világot. Én ezt alapvető kötelességnek tekintem, nem pedig kitüntetett tevékenységnek.

Ameddig bírom, és képes vagyok megfelelni az elvárásoknak, szeretném folytatni ezt a munkát. Ha valaki például egy Devoid-koncert hatására kiereszti a gőzt, már az önmagában érték, nincs szükség további jelentésrétegekre. Mindig lesz valamilyen igény erre, és az a te tudatos döntésed, hogy meddig szeretnéd a legjobb tudásod szerint kiszolgálni ezt az igényt, függetlenül attól, hogy a lehetőségek valóban szűkülnek.

A végszót pedig szokás szerint nektek adom, részemről köszönöm, nagyon!

Soma: Járjatok koncertre, és tartsuk életben a színteret!

Köszönjük szépen az interjút és találkozzunk Győrben a Bridge- ben november utolsó hétvégéjén, a 20. Hell Villen!

Ha pedig még több infót, háttérgondolatot szeretnétek megtudni a No Mártírokról és az idei Hell Villről, alább az emlegetett NMC-podcast adás:

Csipke